Az utókor hajlamos félistenként tisztelni nemzeti nagyjait, mint ahogy teszi ezt az aradi vértanúk esetében is, holott ők is ugyanolyan emberek voltak, mint mi, erényekkel és hibákkal.
Dessewffy Arisztid derűsen láthatta a jövőt, hiszen a nyári hadjárat kellős közepén vette nőül Szinyei Merse Emmát. Nem sokkal később a turai lovassági ütközetben mérte össze szablyáját az oroszokkal.
„Zerinden megszólít egy Olga-huszár kapitány – jegyezte fel Degré Alajos, a Károlyi-huszárok alszázadosa – Mi ismerjük egymást. – Azt hiszem, kardjaink találkoztak. – Mégpedig derekasan mindkét részről. Ugye Turánál? – Amint az egyenruhájáról látom, igen. – Én is arról ismertem rád. Ej, csak azt a püspököt láthatnám, aki ott veletek harcolt. Az valóságos halál angyala volt, oly irtást vitt végbe. – Velünk püspök? – Igen; veres díszben, mellén nagy kettős kereszttel. Visszagondolkoztam. – Ah, tudom már, az nem püspök, hanem Dessewffy tábornok volt.”
Az osztrák és a magyar hadügyminisztérium egyezsége alapján 1848 augusztusábanSchweidel József őrnagy volt az, aki hazahozta a 4. Sándor-huszárezred zömét Bécsből. Később a kormány mindenkori székhelyének volt helyőrségparancsnoka, és Béla fia huszárkapitányként szolgálta Kossuthot. Agyonlövetése előtt az őt kísérő lelkészt kérte meg, hogy a kezében fogott kis ezüst feszületet a halála után adja át Aradon raboskodó fiának.
Lázár Vilmos csak Világos után lépett elő ezredessé, de a IX. hadtest parancsnokaként tette le a fegyvert Karánsebesnél, ezért került az aradi várbörtönbe. A császári hadsereg kilépett hadnagya 1848-ig a Középponti Vasúttársaság főpénztárnokaként tevékenykedett. Báró Reviczky Máriát vette feleségül, és az asszony első házasságából származó három gyermeket sajátjaként nevelte.
Kiss Ernő 1818-ban lépett be a császári ármádiába, és mivel a békeidőszakban lassan lehetett feljebb jutni a ranglétrán, azt huszárosan oldotta meg, előfordult, hogy évente nyolcvanezer forintot költött arra, hogy rangban idősebb tiszttársai nyugdíjazásukat kérjék, s ő a helyükbe léphessen. A délvidéki nábob 1845-ben ezredesként a 2. Hannover-huszárezred parancsnokává neveztetett ki, és arra is volt gondja, hogy ezredét új mundérba öltöztesse. Nem véletlenül nevezték a Hannovereket „csecse”-huszároknak. Kedvelte a kitüntetéseket, a hannoveri Guelf-rend és a pápai Krisztus-rend lovagkeresztje mellé 1849-ben megkapta a magyar katonai érdemrend 2. osztályát.
Az osztrák Poeltenberg Ernő lovag 1848 nyarán a Sándor-huszárok rangban legidősebb főszázadosa volt, amikor ezrede menetparancsot kapott Magyarországra. Kérelmekkel „bombázta” a bécsi hadügyminisztériumot, vezényeljék inkább Itáliába, még előléptetési lehetőségéről is lemond, csak ne Magyarhonba kerüljön. A sors másként rendelte, a magyarul csupán káromkodni tudó huszártiszt esküt tett a magyar alkotmányra, és annak védelmében rántott szablyát.
Török Ignác 1848 előtt egy ideig a Magyar Nemesi Testőrség állományát oktatta erődítéstanra, tanítványai közé tartozott Görgei Artúr és Klapka György is. Nagy szerepe volt abban, hogy 1849 januárjában Komárom magyar kézen maradt. Nem tagadta meg önmagát, még kivégzése éjszakáján is Vauban egyik erődítési munkáját olvasgatta, utolsó útjára hű kutyája is elkísérte, „szomorúan nézve urára”.
Láhner György nem a harctéren jeleskedett, hanem Bécs szemében sokkal nagyobb bűnt követett el. Ő volt az, aki az Állami Országos Fegyvergyár létrehozásával fegyvert és muníciót adott a honvédek kezébe, ők pedig ezek segítségével seperték ki az országból a császáriakat, így kellett azoknak szégyenszemre a cár segítségét kérniük.
A horvát Knezić Károly két testvére szintén a császár kabátját hordta. Bátyja, József 1848 tavaszán esett el az itáliai hadszíntéren. Öccse, János, a 19/III. Schwarzenberg-sorgyalogzászlóalj hadnagyaként vett részt a rácok elleni délvidéki „kisháborúban”.
A szolgálatot 1849. január elején megtagadta, internálták, aztán május elején elengedték. Csatlakozott a Budát védő császári helyőrséghez, ahol az 5. varasd-kőrösi határőr gyalogezred III. zászlóaljába kapott beosztást. Amikor Görgei cernírozta a várat, és Knezić megtudta, hogy öccse a védők között van, az ostrom idejére átadta a III. hadtest parancsnokságát Leiningennek, mert nem akart a testvére ellen küzdeni. János hadifogságba esett, hadbíróság elé került, de bátyjára tekintettel nem ítélték el.
Nagysándor József Kiss Ernő és Vécsey gróf alatt szolgált a Hannover-huszároknál, amikor 1846-ban mellbaja miatt nyugállományba vonult főszázadosként. Kossuth és a respublika feltétlen híve volt, kalapján ezért is hordott vörös strucctollat, és véleményét még Görgei előtt sem rejtette véka alá. „Egyike volt, ha nem is a legszerencsésebb, de bizonyára leghazafiasabb érzelmű tábornokainknak” – jegyezték fel a forrófejű huszártisztről.
Kezdetben nagy volt a bizalmatlanság a német birodalmi gróf, Leiningen-Westerburg Károly személye iránt, ami nem csoda, hiszen családja a magyarok ellen harcolt. Leveleit rendre felbontották, csakúgy, mint Poeltenbergét. A magyart törte, de emberei rajongásig szerették, és szó szerint képesek voltak érte a tűzbe menni. Nem félt a haláltól, és fiait is arra biztatta, ne hajolgassanak a golyók elől. Tápióbicskénél épp szivarra gyújtott, amikor egy golyó mellette süvített el, „és inkább ösztönből, mint félelemből, orrom közeli érintkezésbe jött lovam sörényével. Tüstént mellettem termett Kiss uram, és mélyen hajlongva mondta: »Alázatos szolgája!«, és természetesen vihogó nevetésben tör ki az egész zászlóalj. A fiúknak nagy az öröme, hogy egyszer engem is megcsíptek. Kiss uramnak egy aranyat ajándékoztam, és megígértem…, hogy mindig
fizetek egy aranyat, valahányszor rajtaérnek, hogy egy golyónak bókolok. Ezt a második aranyat sohasem kellett megfizetnem.” A maga harminc évével ő volt a legfiatalabb aradi vértanú.
A német anyanyelvű Aulich Lajos a napóleoni háborúk óta viselt egyenruhát, élete a hadsereg volt. Rá bizton számíthatott Görgei az 1849. eleji felvidéki visszavonulás és a tavaszi hadjárat során. Amikor köszvénye elhatalmasodott rajta, átvette a hadügyi tárca vezetését. Nem volt híve a cicomának, Buda ostromakor is „közhonvéd atillát viselt, durva posztóból, minden kitüntető jelvény nélkül, és fénymázas vászonnal bevont csákót”.
A legtöbb történet a „rácok ostoráról”, Damjanich Jánosról ismeretes. Még százados volt, amikor 1848 tavaszán a magyarság védelmére kelt a temesvári hadosztály akkori parancsnokával, báró Haynau altábornaggyal szemben. Egykettőre Itáliában találta magát, de végül hazavezényelték, és átvette a szegedi 3. honvédzászlóalj parancsnokságát. A herkulesi termetű, akkor még borotvált arcú tisztet nem fogadták nagy ovációval a honvédek. Küldöttséget menesztettek hozzá, megüzenve, köszönjön le a parancsnokságról. Erre csattanós választ adott, az egyik küldött akkora nyaklevest kapott, hogy elterült. A másik menekülőre fogta, de akkora fenékberúgás érte, hogy a tornácnak repült. „Adjátok által annak a sok prókátornak, ez a válaszom.” Szerette a bort, a pálinkát és a szivart. A győztes váci ütközet után gróf Zichy Hyppolit plébánosnál ütötte fel kvártélyát, és amint egy kispappal találkozott, rögvest megkérdezte: „Fratres, van-e pálinkátok?” Mire a válasz: „Nincs, de majd kerítek mindjárt tábornok úr.”
Vécsey Károly gróf maradt utoljára az akasztásra ítéltek sorában. E „kegyet” apja járta ki neki, fiának végig kellett néznie bajtársai haláltusáját. Damjanich régi haragosa utolsó gesztusként letérdelt a nagy termetű rác holtteste elé, és bocsánatkérésként megcsókolta kezét.
„Szép kis deputáció megy az Úristenhez, hogy a magyarok ügyét képviselje” – mondta Poeltenberg, amikor elindultak az akasztófákhoz. Igaza volt. Tizenhárom különböző tiszt, ember, családi háttér, életút, ám egy valamennyiükben közös volt: hittek és küzdöttek a magyar ügy igazáért, tetteiket emelt fővel vállalták bíráik előtt. Nem volt mindegyikük született magyar, de az aradi tizenhárom példája számunkra örök: hogyan kell a haza függetlenségéért, alkotmányos vívmányaiért harcolni és ha kell, meghalni azokért.
