(2.)
1882
A molyok is megtették a magokét, kivált a bélésben és gallérban okozva botrányos kárt. De Filcsik uram, mint a szerelmes férj, ki bájait hullató feleségét naponkint mindig a régi állapotban látja, nem vett tudomást e szomorú átalakulásról; ő mindig a régi jó bundát látta az ócskában, s fogadás közben való gangos szójárása: „felteszem a bundámat”, sohasem veszített kevély jellegéből körömnyit sem.
Egy nagy, fényesre csiszolt szögön függött télben-nyárban a tükör mellett, hogy ha a kaptafa mellett ült a gazda, szemben legyen vele, örökké láthassa. Hogy miért szerette olyan nagyon azt a bundát, bizony nem lehetett elgondolni.
Ez a bolondos ragaszkodás egészen megfoghatatlanná tette a környéken a kőszívű embert, mert így is nevezték, amiért leányát, a szép Terkát, annyira kivetette atyai szeretetéből, hogy maga elé nem bocsátá többé; hallani sem akart felőle. Pedig hát mi volt a vétke? Ahhoz ment férjhez, akit szeretett, Pintyi Dezsőhöz, a város írnokjához. A pilinyi molnár derék ember lehet, de ha egyszer nem tetszett neki, ki tehet arról?
Aztán meg a majszterné asszony is a Pintyi részén volt.
Igaz, hogy nem lett belőle semmi haszna, mert meghalt, mielőtt tervei valósulhattak volna. Nem élte meg a Terka „teensasszony” rangját!
Mikor megkérte az írnok, az öreg Filcsik egyszerűen azt mondta:
– Nem adom a leányt; már oda ígértem a pilinyi molnárnak.
– Hiába ellenzi ön – mondta az úrfi –, Terka engem szeret, a szerelem pedig nem ismer korlátokat, elébb-utóbb enyim lesz.
– Soha. Áll a bundám, öt kopek ellen, ha tetszik az úrnak!
Pintyi úr nem szólt semmit, hanem még azon az éjszakán megszöktette Terkát valahová Pestre, s addig a környékre sem hozta, míg meg nem esküdtek.
Az öreg Filcsik elvesztette moraliter a bundáját. Terka a Pintyié lett s a pilinyi molnár azt kérdé egy este a „Patyolat-ing”-nél Filcsik uramtól:
– Kegyelmed is férfi-számba esik, Filcsik uram?
– Hm! Az meglehet, hogy nem – felelte sötét arccal –, de nem bizonyos.
A kedélyes, tréfás ember azóta láthatólag komorabb lett, kevesebbet beszélt, s egy álló hétig még a bundáját sem említette.
Nagyon bántotta a pilinyi molnár kérdése.
Mikor aztán Terka mosolyogva, bűnbánó arccal beállított férje karján hetek múlva, hogy a szülőket kiengesztelje, az öreg Filcsik elfordult: nincs szerencséje ismerni a teensasszonyt; leakasztotta bundáját a szögről, s úgy elment hazulról, hogy vissza nem jött addig, míg a fiatal házaspár el nem ment.
A falusi pletyka arany napokat élt ez idő óta; nem győzte eléggé törni a fejét, hogy miért haragszik Pintyire az öreg, holott örülhetne rajta kolduslétére, hogy tisztességes főkötő alá jutott Terkája. Igaz, hogy gyönyörűséges szép leány volt, messze páratlan, de azért csak mégsem vehette el őfelsége. A pilinyi molnárnál pedig mégis csak különb szerencse a délceg úri ember. Bizony kő van annak az embernek a szíve helyén, hogy úgy bánik a saját egyetlen gyermekével.
Az öreget meg is támadták emiatt nemegyszer; de ő mosolygott.
– Hagyjanak engem – mondá –, hát bántom én Pintyinét? Tettem én neki valamit? Megmondtam, hogy nem adom oda feleségül az úrfihoz; ha mégis elment, tehetek én róla? Nekem csak az esett nehezemre az egészben, hogy nem mulathattam a lakodalmán.
Ilyen tréfás hangon válaszolt, de humorában volt valami nagyon, nagyon keserű.
Csakhogy a keserűséget senki sem gyaníthatta, szokott bohókás kedélyhangulatának kérge alatt.
Egy másik ismerősének azt mondta egyszer:
– Nem szeretem az olyan urakat, akik nem úri lányt vesznek nőül.
Valaki előtt meg úgy nyilatkozott: ha „egy közönséges burgonya császárkörték közé kerül, elébb rothad meg”.
Annyi mindenfélét mondott erről a tárgyról az öreg, hogy végre is valamelyik mondása betelt.
A kis Pintyiné híres menyecske lett az úri körökben. Vármegyei szépség, emlegetett hölgy. Még az újságba is kiírták a nevét. Mindenki róla beszélt. Egyszer a fiatal főispán mellett, annak kocsiján utazott keresztül a falun. Filcsik éppen a »Patyolat-ing«-hez ballagott, ahogy a robogó hintóról utána kiáltott: „Apám, édesapám!” Az öreg felnézett, lekapta nagy alázatosan a süvegét, aztán odább ment szó nélkül.
Bizony kő van annak az öreg embernek a szíve helyén.
Azután később még többet lehetett a szép Pintyinéről hallani. Biz az, a lelkem, egészen eltanulta az úri módot. Hogy, hogy nem, Pintyi uramat csakhamar elcserélte a méltóságos főispán úrral. Azzal is Pesten esküdött meg. (Ezt a Terka egyik hiú nagynénje állította.)
Filcsik uramnak csupán az a megjegyzése volt, hogy szeretne azzal a becsületes lelkiatyával koccintani egyet, aki összeadta őket!
Már akármint történt, elég az hozzá, hogy a szép Filcsik Terka ott lakott a fényes grófi kastélyban; négylovas kocsin, selyemruhában járt, szobalányai voltak, éppen mint a marjalaki grófnőnek. Csakhogy a marjalaki grófnő olyan rút volt, mint az éjszaka, Filcsik Terka pedig olyan szép, mint a hajnal.
Üzenet üzenetet váltott, hogy látogassa meg az ő édesapja ott a fényes kastélyban, kocsit küldenek érte, selyem vánkosra ültetik, mézes pálinkát ihatik éjjel-nappal, megbecsülik, megtisztelik, ahogy a szülő apát szokás, a gróf maga is szívesen cserél vele parolát, csak jöjjön, mert Terka már nem mer elmenni az apai házhoz.
Az öreg oda sem hederített az üzeneteknek. Pedig nagyon ráfért volna egy kis jólét. Az isten csizmadiája nagyon vékonyan volt földi javak dolgában. A múlt héten már az ezüst csat is lekívánkozott a bundáról a „Patyolat-ing”-hez. Ott is van azóta a „Száli” kasznijában. A ruházat is vedlett rajta; újra meg nem telt.
Folytatjuk
