(1.)
1882
Egy ember, akit jókedvében talán mosolyogva teremtett az isten. Maga a faragatlan őshumor. Már az arca elég, hogy nevető hatást ébresszen, pedig rendes, tisztességes arc, vastag, szürkülő bajusszal, magas, felhőtlen, ránc nélküli homlokkal, mely alatt értelmes, okos szemek villognak fiatal tűzzel, mintha csak gúnyolni akarnák a bajusz szürkeségét. Hány éves, senki sem tudja. Egyszer a tiszteletes úr nézte az anyakönyvben s azt találta, hogy hatvanéves.
No, de már ez mégis lehetetlenség, ilyen viruló arccal, ilyen deli termettel! De a szent könyv elvégre is nem hazudhat, s tiszteletes úr a Recsky uramék keresztelőjén nem átallott egy szép mondókát penderíteni, melyben Filcsik István uramra emelvén poharát, kifejti a természet csodálatos kedvezését, mely a hatvanéves aggot annyira megkímélte.
A jelenlevő Filcsik uram azonban egész ünnepélyesen protestált, mennyre-földre esküdözve, hogy ő még nem annyi esztendős.
– Ön lehetetlent mond, majszter úr, a matrikula hiteles bizonyíték.
– Matrikula ide, matrikula oda, tiszteletes uram. Igaz kálvinista hitemre mondom, hogy a negyven közt evezek. Ha nem hiszi, fogadjon velem. Felteszem a bundámat öt pint ellen.
– Áll a fogadás!
Másnap a jámbor férfiú újra felütötte a tiszteletre méltó protokollumot, hol is hosszas keresés után még egyszer megtalálta Filcsik István uramat (ugyanazon apától és anyától), mint aki most lépte át a harmincnegyedik év küszöbét.
Ohó! Hiszen ez meg valóságos abszurdum s merő lehetetlenség! Maga a tiszteletes úr múlt tavaszon lesz harminc esztendeje jött az eklézsiába s akkor már (tisztán emlékszem) embernyi ember volt Filcsik Pista.
Nosza, még egyszer nekiesni a század valamennyi református szülöttének, hol szörnyű álmélkodásra harmadszor is megtalálta Filcsik István uramat, negyvenhét évesnek, (atyja Filcsik Pál, anyja ns. Csúz Borbála).
A tiszteletes úr haragosan csapta össze a megfoghatatlan dokumentumot, s elküldötte az öt pint bort azzal az üzenettel, hogy a mennydörgős mennykő érti a Filcsik uram dolgát.
Az érdemes csizmadia (mert az volt az ő világi foglalkozása) édesden mosolygott azon a kedélyes furfangon, min még a pap sem tud eligazodni.
Pedig hát nagyon egyszerű dolog lehetett a maga nemében. Néhai Filcsik Pál uram, alkalmasint elhalván az elsőszülött István, a következő csemetéjét is (a bunda birtokosát s beszélyünk hősét) az első magyar király nevével ruházta fel
a keresztségnél. Midőn végre hosszú időre számtalan Jánosok, Ferencek, Imrék után ismét egy fiú született, s a családi biblia hátulsó üres lapja annyira tele volt a sarjadékok neveivel, hogy a következő családtag már a „margó”-ra szorult volna ki, néhai Filcsik Pál fogta magát (persze még a nevekből is kifogyott), Istvánnak kereszteltette az új világpolgárt is, mit az említett kapcsos könyvben azzal jelzett, hogy a középső István nevét veres ceruzával vastagon aláhúzta, mintegy jelezve, hogy ez a tétel duplán fordul elő a familiában.
Hősünk valószínűleg a középső István, ki miután az utósó István korán elhalt, nevének különösen az újoncozásoknál sok hasznát vette, mert mikor az első István volt katonasorban, ő természetesen gyerek lévén, szóba sem jöhetett, míg ellenben a második István sem ő volt, mert az, mint hitelesen kimutatva lett, meghalálozott. – Ahogy meg aztán a harmadik István jutott volna glédába, Filcsik uram egyszerűen őszülő bajuszára utalt, s szelíd furfanggal mosolygott az ősi kaptafa mellett.
Ekképp konstatálván a tiszteletes úr fejébe mai napig sem férő esemény mibenlétét, s helyreállítván a szent könyv hiteles tartalmán látszó csorbát, egész nyugodt lélekkel foghatunk ama hatalmas tárgy ecseteléséhez, mely az egész környéken bámulat és tisztelet tárgya.
Ez a Filcsik bundája.
Jaj volna annak az embernek, aki máskint emlékeznék meg ez irigylendő jószágról, mint a legmelegebb tisztelettel, aki becsmérőleg méregetné szemével, vagy gúnyos nevetéssel szólna felőle! Az öreg Filcsik jó ember, aki sokat képes eltűrni embertársaitól, de a bundáját ne bántsa senki fia. Olyan bunda több nincs ezen a cudar világon. Ahhoz képest még a muszka császáré is csak „vattás lajbli”.
Erre az egy dologra nagyon érzékeny Filcsik uram.
Ha a feleségét szidja valaki, nevetve von vállat, ha a lányáról szólnak rosszat, az sem veszi ki nyugalmából; még a mesterségével is csúfolhatják, csak a bundát ne bántsa senki.
Ami a feleségét illeti, nem is valami kímélnivaló portéka, szegény. Már évek óta vak az egyik szemére, s amit látás dolgában vont meg tőle az anyatermészet, azt azon módon oda pótolta a nyelvéhez. Leányában, Terkában sem sok öröme telik az öregnek. Minek lett ténsasszony az istenadta? Minek bolondult utána annak a tintanyaló városi írnoknak. Azt sohasem fogja neki megbocsátani. Ő a pilinyi molnárnak ígérte, aki tisztességes magaszőrű ember, minek volt neki feljebb vágyakozni, oda, ahová már a Filcsik uram szeretete nem hat el.
No, a mesterségével meg éppen legkevesebbet gondol. A dologkerülés faj-virtusa olyan nagy mértékben van benne kifejlődve, hogy a karácsonyra rendelt csizmát sohasem készíti el elébb pünkösdnél. Emiatt aztán természetesen csak hébe-hóba vetődik egy-egy veleszületett tulajdonságaival ismeretlen megrendelő.
Hanem ez, mint mondom, olyan gyér esemény, hogy maga az „isten csizmadiája” is, amint Filcsik uramat csúfolják, nagyot bámul a szerencsétlen halandón, ki tőle csizmát követel. Miután néhai Filcsik Pál éppen semmi vagyont sem hagyott a sok magzatnak, ennélfogva felesleges említeni, hogy az „isten csizmadiája” nagyon szegény ember.
No, de ő nem tartja magát annak: meg van elégedve sorsával, büszke, mint egy spanyol grand és hencegő, mint egy francia hadnagy.
Ha valaki kíváncsi volna, mire büszke hát, és odáig vinné a vakmerőség, hogy ezt meg is kérdezze tőle, hamarjában bizony nem tudna válaszolni; de utójára mégis végigpillantva a világ valamennyi dolgán elméjében, mik csak némileg alkalmasak, hogy valami fényt kölcsönözzön tőlök, a bundánál állapodnék meg.
Hosszú, sárga alkotás ez, széles fekete báránybőr-gallérral, melynek két végén in natura lóg le a bárányláb körmöstől, bojtnak.
A bunda két alsó csücskén egy-egy zöld tulipán kihímezve skófiummal. Távolabb különféle madarak láthatók, rendesen vörös színben, hátul pedig híres Miskolc városa van kistikkelve számtalan házával és valamennyi templomával; még
a kálvinista kakas is ott áll az egyik tornyon. A nyaknál ezüst csat pompázik, melynek egyik része alatt „F”, a másik része alatt pedig ékes „I” betű jelzi a tulajdonos névbetűit. Igazi remekmű ez, melynél nem kímélt sem fáradságot, sem anyagot a szűcs. Még ha félrőfnyit hajt is föl, gombokra szedve alól, akkor is a földet sepri a bundák bundája. Nem közönséges ember volt, aki készítette. Leghíresebb szűcs egész Miskolc városában, ki egy fél esztendeig dolgozott a világ eme kilencedik csodáján, s míg megcsinálta, teljesen megrontotta szeme világát az apró finom munkában.
Hogy mint jutott Filcsik uram e kincshez, azt eleven ember nem tudja, annak dacára, hogy az öreg már egy negyed század óta minden áldott este ennek történetét beszéli, a „Patyolat-ing”-hez címzett csárdában, barátainak, de sohasem juthat a végére, mert a bundáról kezdvén beszélni, annyira elérzékenyül s oly gyakran nyúl az erősítő üveghez, s azonfölül annyi mindenféle mellékkörülményre terjeszkedik ki, hogy mielőtt a történet megoldásához juthatna, feje fáradtan konyul le a „Patyolat-ing” összeöntözött asztalára, s akadozó nyelve elnémul, tért adva a helyettesítő hortyogásnak. Csupán annyi részlet jött eddig napvilágra, hogy a bunda valami külországi herceg számára készült, de az aztán sokallta az árát s a dolog abban maradt.
No, de akármilyen nevezetes ruhadarab volt is, s akármint jutott hozzá és büszkélkedett vele Filcsik uram, azért az idő vas-foga előtt mégsem volt respektusa. Az csak olyan gorombán bánt azzal is, mintha csak a nótáriusék jurista fiának téli bekecse lett volna. Meg volt már viselve nagyon. A hímzés színtelen, foszladozott, a sárga alapbőr pedig piszkos, zsíros.
Folytatjuk
