(2.)
1881
Az öreg szemeiben egy könnycsepp jelent meg: az ő kis Boriskájának is lenhaja és kék szeme volt.
– Hány éves az a maguk Borcsája? – kérdé elfátyolozott hangon.
– Úgy vagy tizenöt esztendős.
Az idén volt először fonóba. Tetszik tudni, katona uram, egész bizonyossággal nem tudhatjuk, csak úgy a növésről ítélünk. A gyermek kicsi volt még, mikor hozzánk került, csak éppen a keresztnevét tudta megmondani, s azt, hogy a nagyapja egy katona volt... valami városban lakhattak, mert azt mondja, sok nagy ház volt ott, s a nagyapjának rengeteg sok képe. Azóta mindig bolondul a képek után, s valahányszor elmegyek hazulról, mindig megkérdezi, láttam-e valami képet, amit én aztán szögről-végről elbeszélek neki. Ebbe a nagy képes házba is azért jöttem, hogy ha már itt Pesten járok, hadd beszélhessek neki a képekről, mert úgy szeretem azt a leányt a férjemmel együtt, mintha a magunké lenne. A jó isten hozta oda meghalni a fedelünk alá az a cigányasszonyt!
– Hány éve már annak? – kérdé mohón az öreg, egy hirtelen gondolat által megkapatva.
– Bizony, tíz éve múlt dióveréskor.
Élénken ugrott fel az öreg a székről.
– Jöjjön, jó asszony – mondá, falába dacára is sebesen lépkedve –, mutassa meg nekem azt a képet, amelyről beszélt.
A parasztasszony tipegve vezette az utolsó szoba felé.
– Menjünk – szólt az öreg, erőt véve magán –, látnom kell azt a képet.
– Hova mégy, bajtárs? – szólítja meg az ajtónál álló invalidus. – Hát már elfelejtetted, hogy ide nem szabad belépned?
És elébe állt.
– Hagyj mennem, mert ellöklek – s majdnem robogva sietett tova.
Az ajtónálló invalidus fejet csóvált s ilyenformán dörmögött magában:
– Ni, az öreg fickó milyen tűzben van. Hogy rezoníroz, mint a hétfejű sárkány. Teringette, aki kemény fából van, kemény marad az holta napjáig... No lám, az öreg fickó...
És oly végtelenül jól esett neki is, hogy az öreg fickó ilyen friss és ilyen vakmerő – mert hisz mi egyéb ő is, mint egy másik, hasonló öreg fickó... aki szintén képes arra, hogy szikrát adjon, ha valami körülmény kívánja.
– Hol az a kép, jó asszony? – kérdé az öreg odabenn fojtott hangon, és tagjai reszkettek.
– Nézze ni, ott, ahol az a csata van.
Az öreg a jelzett irányról tudta már, hogy a végzetes szolnoki csatakép az.
Összerázkódott, de azért mégis odatekintett.
Hát csakugyan a szolnoki csatakép volt, hanem a bal szögletébe, ahol az aranyos ráma két szeglete összeér, oda volt szúrva egy minatűr kép, – az ő kis unokája, a Boriska.
A másoló művész festette azt oda még valamikor tíz év előtt, s hogy a kisleányka meg legyen lepetve a saját hasonmásától, odacsúsztatta a nagy képhez. Ott majd meg fogja találni s örömteljesen tapsolni fog kicsike kacsóival.
De a leányka sohasem jött ide vissza többé. Az utcáról bizonyosan elcsalták maguk közé a cigányok és elvitték kóborolni. Hanem a kép itt maradt, az igazgató szemeit kikerülte, a többiek pedig azt hitték, hogy oda tartozik, s nem bántotta senki.
A szolnoki csatakép nem volt most már ijesztő látvány többé a jó Bodó János bácsinak. A csatában elvesztette a fiát, de a csatakép visszaadta unokáját. Öreg napjait boldogan töltötte mellette.
Vége
