(11.)
Az orosz folytatá a kísértést.
– S még ezután az én franciám ismét lóra ült, s csaknem a szájunkba jött az ágyúival, olyan közelről lövöldözött belénk. Ah, azt csak egy francia tehette. Végre midőn vissza kellett vonulni, mert a túlsó szárnyon elveszett az ütközet, az én franciám észrevette, hogy elveszté az érdemrendét. Mi üldöztük, s ő időt vett magának, hogy leszálljon a lováról, s ott, ahol a földre bukott, szemünk láttára fölkeresse a lehullott becsületrendet. Ah, uram! azt csak francia tehette. Hogy mutogatta fennen azt a megtalált kis piros szalagot. Egy magyar bizony nem szállt volna le egy kis darabka veres szalagért olyan veszedelemben, hanem vágott volna le egy darab szalagot a szeretője hajából.
De már kezdett a Lajos arca lángvörösre válni.
– Én mindenáron el akartam fogni ezt a tisztet folytatá az orosz. – Szükségem volt élő tanúbizonyságra, hogy a magyar hadseregben francia tisztek vezérelnek. Üldözőbe vettem jó arab lovamon. A tüzértiszt alatt rossz, fáradt tüzérló volt. Két ló hosszára beértem már, akkor hidegvérrel visszafordult rám, s egész csapatom szeme láttára úgy lőtte keresztül jó ezerrubeles arab lovamat, hogy én lovastul együtt bukfencet vetettem. Ily vakmerőségre csak francia képes. Ha magyar lett volna, szaladt volna előlem, mint a nyúl.
– Elég volt! – ordítá az ifjú honvéd, s kirúgta maga alól a széket, és olyat ütött öklével az asztalra, hogy ahány tányér, ahány pohár volt azon, mind táncra kerekedett.
Nem ügyelt már sem Kondor uram rángatására, sem kedvese összekulcsolt két kezére, sem anyja remegő alakjára, sem saját józan eszére.
Elég volt!
– Elhallgattam, kozák, hogy jegyesemet nyájas szavaiddal beszennyezted; elhallgattam, hogy gyávának neveztél; de nemzetemet ne gyalázd, mert azt nem tűröm el! Én voltam az, magyar volt az, ki tábornoktokat tönkrelőtte, magyar volt az, ki rendet kaszált hadsoraitok közt! (Ezzel felszakítá a keblén mellényét és véres ingét.) Itt a seb, amit kaptam, még be sincsen kötve, még nem is tudom, hogy fáj-e, mert van, ami jobban fáj, s itt az a kis veres szalag, amit a halál lábai alól szedtem fel, és ez a magyar érdemszalag. Én lőttem ki alólad szép fehér arab lovadat, piros serénye volt, ugye? És most kiáltsd be kozákjaidat, hogy vágjanak össze, mert élve e szobából engem ki nem visz senki!
A fiatal honvéd e kitörő szavainál a muszka főtiszt haragos arcán valami szomorú mosolygás kezdett elderengeni; csendesen lecsatolta kardját oldaláról, s székéhez támasztotta.
Mikor aztán fegyvertelen volt, felállt székéről, odament Lajoshoz, vállára tette kezét, s halk hangon így szólt hozzá:
– Ne félj semmit, bajtárs! sem össze nem vágatlak én téged, sem rabságra nem vitetlek. Lengyel vagyok én: szerencsétlen nemzet fia, mint te. Jól rád ismertem én, csak azért beszéltem így, hogy igazi alakodban megjelenni kényszerítselek. Ne utáld kezemet elfogadni, borulj keblemre, és sírd ki magadat velem együtt. Te siratod azt, hogy vesztettél, én siratom azt, hogy győztünk…
A lengyel híven szavát tartá; amíg az oroszok Debrecenben tanyáztak, nem bántotta senki Lajost, sem szülői háza táját. Mikor eltávoztak onnan, ezt a jó tanácsot adta Lajosnak:
– Maradj itt, míg a magyar tábor visszajön helyedbe; ha nem jő vissza, akkor nem is találsz rá többé soha. Itt, e ruhában, jó helyen vagy. Tartsd magadat, míg elmúlik a vész.
A vész, tudjuk, hogy nem múlt el.
Lajos nem látott visszatérő magyar tábort többet, ott maradt az anyai házban, a hentesi ruhában. Később nehezebb idők jöttek, mindig több terhet rakott az újév a magyar ember vállaira; ritka, aki le nem roskadt a türelem keresztje alatt.
E ritka emberek közé tartozott Lajos. Egy szép napon beletörülte a henteskést az ügyvédi diplomába.
„Akit a két keze el bír még tartani, az nem térdepel le a hatalmasok lábaihoz kegyelmi morzsákért. Idegen törvények, bélyeg, alázatos könyörgés, gyűlölt bírákkal való komázás nem egészséges gyomornak való. Leszek iparos, ami
apám volt.”
S az ügyvédből, a vitéz honvédből lett hentes.
Még most is abban van, s igen jól érzi magát benne. Van szép háza, gazdasága, van jó felesége, egészséges gyermekei, van becsülete és megelégedése.
És így Kondor uram csakugyan elérte, hogy leánya mégsem lett tekintetes asszony! amitől úgy borzadt teljes életében.
És erre a történetre nagyon sokan emlékeznek Debrecen városában, s ismeri mindenki azt a férfit, aki, ha a világ fel nem fordul, most talán városbírája lehetne, s ha még egyet nem fordul a világ, talán tábornok lehetne; de aki most mégis több mindazoknál: – mert most boldog ember.
(1867)
Vége
