(10.)
– Na fiam, Lajos – monda odakinn a fiatal honvédnek –, benne vagyunk a hínárban nyakig.
Ez a vadmacska odabenn attól fél, hogy megéteti valaki, s nem nyugszik, míg te is oda nem ülsz az asztalhoz, s minden ételből neked kell előbb bevágnod a magad porcióját, hogy lássa őkegyelme, miként nincs benne nadragulya.
– Jól van. Tehát bemegyek, s majd a szemébe nézek.
– De nem azt teszed most, fiam, amit magad mondasz, hanem amit én mondok. Tehát bejössz, és leülsz az asztalhoz; az már bizonyos. Hanem ott azután semminek se látója, se hallója te ne légy. Azt fogjuk mondani a muszkának, hogy nem tudsz németül. Tudod, csinálj olyan jó ostoba képet, mintha prókátor volnál, aztán a saját írásodra kellene mondanod, hogy nem ismered. No, egyszóval, te ne érts meg semmit abból, amit az beszélni fog akár hozzád, akár máshoz. Mert meglehet, hogy gyanút fogott ellened, s most azt akarja belőled kivenni, hogy ki vagy? mi vagy? No, hát, fiam, csak tedd magadat együgyű embernek. Mikor az asztalhoz leülünk, velünk együtt mondd fel az asztali áldást, ha még emlékezel rá gyerekkorodból. Ott Pesten tudom, hogy nem szoktál imádkozni, mikor a speiscedlit eléd nyomja a kellner. Hát csak viseld magadat parasztosan, mint mi, hogy a muszka ki ne olvassa belőled a tekintetes urat, se pedig a vitéz honvédkapitányt.
Lajos megígérte, hogy vigyázni fog magára, s amint Sárika feltálalta a levest, ő is leveté kötényét, abbahagyta a munkát, felvette a zöld zsírral fényesített mellényt, s úgy állított be az ebédlőbe, hol mindenkit becsülettudóan üdvözölve, elfoglalta a Kondor uram intésére neki szánt helyet az asztal végén.
A kozáktiszt Lajost majd átszúrta szemeivel, az meg csak jámborul belenézett a tányérjába, s fújta erősen a kanálba vett levest, mintha semmi a világon nem érdekelné más, mint az, hogy meg ne égesse a száját.
Kondor uram vevé észre, hogy milyen vasvilla szemeket vet a vendég úr az ő legényére, s odasúgott Sárikának, mikor az ételt felhozta, hogy üljön le a vendég mellé, hol üresen állt a helye, és beszéljen vele németül, ő legjobban tud, az majd félrevonja a figyelmét Lajosról. Azt már a konyhában tudatta Sárikával, hogy Kondor uram saját maga megfogta az ördögöt, s ide hozta a házhoz azt, aki Lajossal csak az imént verekedett odakinn a gyepen. Annak nem szabad Lajosra ráismerni.
Sárika szót fogadott, s szerényen elfoglalta helyét a tiszt mellett, s mit tehetett volna okosabbat a beszélgetés megkezdésére, mint hogy megkínálta a párolgó gulyáshúsos tállal: „tessék!”
– Hát az mind az enyim, amivel kínálnak? – kérdé a tiszt, mosolygásra fordítva mérges ábrázatját.
Sárika biztatta, hogy „igenis, csak tessék”.
– Akkor az a kéz is az enyim, ami a tálat tartja.
Sárika azt válaszolta rá, hogy az nem megennivaló.
Mire a tiszt esküvel állitá, hogy a szép kínálkozó maga is egészen megennivaló. Lajosban forrt a düh e beszéd alatt, több mérget evett, mint paprikát a gulyáslében.
Kondor uram pedig mellette ülvén, csak nyomogatta a lábát az asztal alatt, nehogy valami bolondot cselekedjék a fiú; s aztán, hogy maga is segítségére jöjjön a leányának, beleszólt a párbeszédbe.
– Van már annak a kéznek gazdája, óbester uram!
– Megveszem tőle! hogy adja? – szólt a tiszt tréfás hetykeséggel.
– Azt nem adják nálunk pénzért – viszonzá Sárika büszke elpirulással.
– Nálunk sem veszik azt pénzért; kezet kézért, szívet szívért. Jöjjön hozzám, lelkemadta galambom, én elveszem magát feleségül.
– Nem megyek én Muszkaországba, mert ott hideg van.
– Hidegebb a víz, mint itten, de melegebb a vér, galambom. Csak a muszka tud szeretni.
– Ha tud szeretni, szeresse egymást; – magyarnak magyar a párja.
Kondor uram újra megnyomta Lajosnak a lábát – megfelel ám ez a leány magáért, nem kell félteni.
Lajos csakugyan szerencsésen kiállotta az első próbát: hogy szeme láttára, füle hallatára egy idegen férfi, egy ellenség hízelkedjék eljegyzett menyasszonyának, azt feleségül kérje az ő jelenlétében. Nehéz kísérlet volt, de csak legyőzte nyugodt hallgatással. Sértett szerelmét nem hagyta kitörni.
Következett a második kísérlet.
A kozáktiszt az első pohár bor után a szerelmest játszotta; a második fogás, a második pohár bor után elkezdte játszani a hőst. Úgy tett, mintha folytatná az előbbi tárgyat; egyre Sárikához beszélt.
– Pedig ugyan van is miért hűségesnek lenni ezekhez a debreceni suhancokhoz, szép galambom; akik itthon ülnek a kályhasutban, mikor ott kinn a magyar sereg harcol, s az ágy alá bújnak, míg az ágyúzás tart. Mikor az ilyen tenyeres-talpas fickó, mint az ott az asztal végén! puska helyett csak a hurkatöltőt meri elsütni hazája ellenségei ellen, s mikor kardot hall csörömpölni, az asszonyok háta mögé bújik. Konty való az ilyen embernek, nem feleség.
Kondor uramnak ezalatt ugyancsak kellett ám rángatni Lajos dolmányát, nehogy dühében valamit kitálaljon a muszkának, ami nem megennivaló.
Hanem Lajos úgy viselte magát, mint igazi tüzér. Látta, hogy az ellenség csak demonstrál, s nem hagyta magát fedett állásából kicsalogatni.
A muszka tisztet ez még nagyobb dühöngésbe hozta. Már most egyenesen Lajosnak kezdett beszélni.
– Szégyen, gyalázat! hogy ilyen nagy kamasz, ilyen izmos karokkal, vállakkal, itthon süti a makkot anyámasszony köténye mellett, míg odakinn a csatatéren olyan fiatal gyerekek pazarolják életüket, hogy az ember sajnál rájok lőni. Ez meg a zsebbe dugja a két kezét, nem törődik se hazájával, se nemzetével; nem kell neki se szabadság, se dicsőség, csak ő sokat zabálhasson, s csak ő jól meghízlalhassa magát.
Most már mindenki előtt világos volt, hogy a muszka tiszt nagyon gyanakszik Lajosra, s csak azért beszél így, hogy kiugrassa rejtekéből.
Kondor uram fogta is erősen a dolmánya szélét; de még jobban fogta őt Sárika könyörgő tekintete, ki két kezét imára kulcsolva tekinte kedvesére, oly ékesen beszélő szemekkel, amik a szónál is jobban elmondják neki: „ó, ne halld meg ezeket, hiszen nem igaz, amit mondanak, de jobb neked, ha azt hiszik rólad, hogy gyáva vagy!”
Daczosné asszonyom pedig annyira oda volt félelmében, hogy egy német szó nem jutott eszébe Lajos védelmére. Az mind verítékké vált homlokán szörnyű szorongattatásában.
Lajos azonban nagyon jól viselte magát; amíg a kozák tiszt szidta, mint a bokrot, ő szép nyugodtan a fogát piszkálta, s egy vonás nem változott el az arcán.
– Nem tud ám ez a legény egy kukkot sem németül, óbester uram – szólt Kondor uram a tiszthez, mikor már látta, hogy Lajos a második nehéz kísértést is kiállotta.
– Elég hiba, ha nem tud – veté ellene az orosz. – A magyar nem akar tanulni semmit, azért nem tud semmit. Azt hiszi, hogy majd elvégzi azt, amit ő nem tud, helyette más. Miért is minduntalan másra szorul. Ebben a háborúban is, ha francia tüzéreik nem lettek volna, egy csatán sem bírtak volna helytállni.
– Ah, uram, azok nem voltak francia tüzérek! – vágott közbe hirtelen Kondor uram.
– No, bizony, magyar tüzérek nem voltak, mert azok oly gyakorlottan, oly pontosan, oly hidegvérrel lőttek, ahogy magyar nem fog tudni soha. Ó, uram, tudjuk mi azt jól, hogy titokban a francia kormány küldött ide tüzéreket.
– De uram, az nem valóság! – bizonyozott Kondor gazda. – Én jobban tudom, én ismerek akárhány, azazhogy (itt vette észre Kondor uram, hogy most mindjárt ő fog valamit kitálalni, ami nem megennivaló), azazhogy én olvastam
a neveiket a ‘Közlöny’-ben, mikor kineveződtek.
– Ah, az nem bizonyít semmit.
A magyar kormánynak volt annyi esze, hogy magyar neveket adott nekik, de franciák voltak. Franciák, ha mondom. Az a fickó, aki velem szemközt az üteget vezényelte, olyan biztosan a Szen-Klú-i iskolából való, mint ahogy én itt ülök. Egy lövést sem tettek az ágyúi hiába. Mellén a becsületrend keresztjét láttam távcsövemen keresztül. Egyszer egy gránát pattant el a feje fölött, ő lovával együtt lebukott, akkor elvesztette az érdemrendét. Akkor maga állt az ágyúhoz, és célzott. Mondhatom, hogy az remek lövés volt. Kuprianoff tábornoknak két lábába került; legderekabb
vitéze volt seregünknek, mondhatom.
Lajos arca e szavakra sem mutatott semmi változást. Midőn magát hallotta dicsértetni, s az elejtett ellenfél nevét kimondani, még akkor sem szökött a vér az arcába; tudott parancsolni magának.
Folytatjuk
