(9.)
– Hát a Lajos? A lelkem Lajosom! Hol ontották ki szép piros vérét? Hol gázolták össze a pogány kozákok? Alig ölelhettem meg, alig csókolhattam meg; alig egypár órája, és már soh’sem látom többet.
– Nászasszonyom! – csitítá az ekként jajveszékelő Daczosnét Kondor uram – nem illik így felverni a házat nagy sopánkodással; mikor még nem tudjuk, hogy érte-e Lajos fiunkat valami veszedelem? Várjuk el csendesen azt a veszedelmet, ami most mindjárt a nyakunkba szakad. Adja ide a pincekulcsot, a kamarakulcsot: hadd hordok fel az asztalra enni-innivalót; mindent készen találjon az ellenség.
Az ólból kifogok egy mangalicát, sebtiben leölöm; meg kell traktálnunk az átkozottakat magyarosan, ha már agyon nem vertük őket magyarosan. Kegyelmed pedig, mint jó keresztyén asszonyhoz illik, vegye elő a Szikszayt, s imádkozzék szép kegyesen; majd talán az Úristen, ha mást nem is, de kegyelmedet megsegíti.
Daczosné asszonyom úgy meg volt rémülve, hogy szót fogadott, s leült a belső szobába Szikszayt olvasni, Kondor uram pedig kiment a hidasba, s lefülelvén egyet a hízók közül, azon vevé észre magát, hogy sehogy sem tudja megölni; nem lévén hozzá férfisegítsége. Persze, a henteslegények mind elszaladtak világgá. Ő maga maradt az ártánnyal küszködni, s az mindig ledobta a hátáról, mikor már megfogta volna a fülét.
– Ó, uramistenem! – sóhajta fel e kínlódás közepett Kondor uram – csak most toppanna ide az a Lajos gyerek.
E rövid fohászkodásnak nagyobb sikere lett, mint az egész körmönfont hiszekegynek, mert abban a nyomban úgy zuhant valami élő alak a kerítésen keresztül Kondor uram nyaka közé, hogy csak a földön ismertek egymásra.
– Te vagy, Lajos fiam?
– Ide menekültem, apám.
– Ugyan jól tetted. Gyere csak, segíts lefogni ezt az ártányt, mert különben a kozák nem kap ma hurkát. Hanem vesd le az atillád, mert összetéped.
Pedig nem volt azon már mit jobban összetépni, mint ahogy a gránát meg a kozák meg a sok nádkerítés összetépte.
Lajos se mondatta magának a dolgot kétszer, hirtelen megértette, miről van szó, egy ingre vetkőzött, s Kondor urammal együtt lefogta az ártányt, melynek aztán vérét is vették.
E műtét alatt Kondor uramnak egy jó ötlete támadt.
– Te, Lajos. Itt meg ne kapjanak a kozákok mint honvédet. Vedd csak fel frissen a zöld pitykés mellényemet, tedd fel a sipkámat, s állj be hirtelen henteslegénynek, hogy senki se gyanakodjék felőled.
Lajos helyesnek találta a jó tanácsot, s elfogadta Kondor uram mellényét, melynek zsíros külseje nagyon tanúskodott gazdájának hivatala felől.
– Nini, véres a te inged. Tán megsebesítettek?
– Nem a. Csak a disznótól van.
Lajos mint kész henteslegény állított be anyja elé; a szegény jó asszony majd elájult örömében, ijedtében, mikor őt meglátta.
Sárikának kellett bizonyítania, hogy nem álmodik.
A fehérnép persze hogy majd megette aztán a hazatért fiút. Csakhogy ez megvan! A többi veszteség kitelik még a maga foltjából.
– No, hanem most már, Lajos fiam, te henteslegény vagy, s most én kommandírozok. Azért csak lássunk a sertés bontásához, s aztán mindent akképpen cselekedjél, ahogy én fogom parancsolni, mert most én vagyok a kommendánsod!
Kondor uram tehát így kommandírozott:
– Te, fiam, odaállsz a vágótőkéhez, és elkészíted annak rendi szerint a süldőt, ahogy már láttad elégszer idehaza. Ha valamit elfelejtettél volna egyet-mást a mesterségből a nagy tudományban, az anyád meg Sárika majd eszedbe juttatják. A két fehérnép segít a hentesnek, s ügyel a konyhában. Én meg magam majd kiállok az utcaajtóba, s fogok magamnak az ellenségből egy tisztet vendégnek. Mert tudjátok, ha tiszt lesz a háznál, akkor a közlegénység nem mer garázdálkodni.
A pater familias intézkedése minden oldalról helyesnek találtatott: ő maga kiállt az utcaajtóba, Lajos a vágótőkéhez. Az eléje kötött henteskötény eltakarta véres ingét, nem engedte anyjának és kedvesének észrevenni, hogy meg van
sebesítve. „Csigavér!”, mondta Kondor uramnak, mikor az figyelmeztette rá, hogy valami flastrom kéne oda, vagy mi.
Majd beheged.
Lajos már javában vagdalta két kis baltával a kolbásztölteléket, mire a harci áradat az ő utcájokat is eltölté. Kondor uram fogott is magának mindjárt muszkatisztet.
Jött biz azzal még vagy tizenkét kozák is; de azoknak amint a tiszt megtolmácsolá Kondor uram szavait, hogy lesz mindjárt „vutki”, amennyi kell, szépen felültek sorba a folyosó mellvédfalára, mint a varjúk a háztetőre, s várták a további parancsolatot.
Kondor uram aztán bevezette a belső szobába úri vendégét. A famíliáját ugyan kénytelen volt a konyhában mutogatni be előtte: ez a leányom, ez az asszonyom.
Németül történt az értekezés.
A muszka tiszt is törte, Kondor uram is törte benne a közös ügyet.
– Hát az ott kicsoda? – kérdé a muszka tiszt, Lajosra mutatva.
– Az a henteslegény – felelt Kondor uram, s nagy nyájasan betuszkolta a nagy mérges kozák tisztet, le is ültette a pamlagra; melléje ültette nászasszonyát, ki úgy reszketett, mint a kocsonya, s alig talált meg valamit abból a kevés német szóból, amit a pesti vásárokon egyszer-másszor elsajátított, hogy kedves vendégét mulattassa vele. Annyit mégis megértetett őnagyságával, hogy leánya nem jöhet be a konyhából, mert jó ebédet akar főzni.
Kondor uram pedig elébb az uraságot megkínálván szilvóriummal, aztán egy egész hordócska törkölypálinkát fogott nyalábra, s kivivé a kozák uraknak, kik odakinn vártak sorban ülve.
Mikor azokat megitatta, és visszajött, Lajos oda dörmögött hozzá:
– No, édes öregem: ugyan kedves vendéget hozott hevenyében a házhoz. Ezelőtt másfél órával ez alól lőttem ki a lovat húsz lépésnyiről. Úgy néztünk akkor egymás szeme közé, mint most mi ketten.
– Tyhü! lánchordtát! – fohászkodék paprikás szóval Kondor uram. – Ezzel hát ugyan megjártam. Szerencsére nem ismert rád a hentesi ruhában. Majd úgy intézem hát a dolgot, hogy beléd ne botoljék többet. Estére pedig átteszlek a másik házhoz. Addig pedig úgy leitatom a jámbort, hogy azt se fogja tudni, hogy hát ő maga ki katonája.
Ezzel a dicséretes szándékkal lépe be kedves vendégéhez Kondor uram; de nagy hamar vette észre csalódását. A kozák tiszt nem akar inni. Ott áll előtte a kis kupicába kitöltött szilvapálinka most is azon módon, még csak hozzá sem nyúlt. Tán azt hiszi, méreg van benne?
A’ biz egyenesen azt hiszi. Mert amint előjön a szolgáló, hogy a vendégséghez fölterítsen, s fölrak négy tányért és ugyanannyi evőeszközt az asztalra, a kozák tiszt azt kérdi nagy mogorván:
– Hát az ötödikre miért nem terítenek?
Kondor uram olyan képet akart e kérdésre csinálni, mint aki nem értette, hogy miről volt szó.
– Ki legyen amaz ötödik?
– No, hát ki legyen? A legény, ki odakinn dolgozik. Tán csak nincs Magyarországon más szokás, mint az egész világon, hogy a mester asztalánál az öreg legény együtt eszik a család tagjaival.
– Azt hittük: nem lenne illendő, mikor ilyen előkelő vendég van a háznál.
– Köszönöm a megtiszteltetést; de én azt akarom, hogy minden ember együtt egyék velem annál az asztalnál, ahol nekem tálalnak.
– Talán csak nem tetszik azt hinni, hogy valami mérget kevernek nálunk az étel közé? – szólt méltatlankodó hangon Kondor uram.
– Én azt hihetem, amit akarok – pattogott vissza nagy nyersen a főtiszt. – Én még le sem mostam kezemről az ellenség vérét, akinek az asztalához leülök. Tapasztaltam már sokat. Az emberek mindenre képesek.
– De nem a magyar emberek!
Aztán itt egy tálból mártunk mi a tiszt úrral, az asszony, én magam és a leányzó; aki az urat meg akarná mérgezni, az minket is meggyilkolna vele együtt.
– Az arra nézve mindegy lehet, aki el van rá szánva; két-három emberrel több vagy kevesebb, az nem vet a latban semmit. Az a fickó odakinn azt keverhet a hús közé, amit akar; ki veszi észre? Én semmi jót sem nézek ki a szeméből. Csak tessék neki ide teríteni az asztalhoz, és kikötöm, hogy minden ételből ő vegyen legelőször. Aki valamiből nem eszik, azt rögtön agyonlövöm! Ez az utolsó szavam.
Erre aztán Kondor uram kikotródott a szobából.
Folytatjuk
