Szívós István 1976-ban Montrealban olimpiai bajnoki címet nyert a magyar vízilabda-válogatott játékosaként. Fia, Márton szerepel a riói csapatban.
– Mit szól a Montenegró elleni, drámai körülmények között elvesztett mérkőzéshez?
– Mit szólhatnék? Elszállt egy álom. Mindenki, aki olimpiára megy, nyerni akar, és ezzel nyilván nem mondok valami oltári nagy újdonságot. Büszke vagyok a csapat tagjaira, amiért eddig eljutottak. Mert, ha nem is játszott jól a tornán eddig a magyar válogatott, de küzdött, hajtott, és mindent megtett a sikeres szereplésért. Sajnos, ilyen az élet és egy döntetlen állást, ahogy a futballban, úgy a vízilabdában is döntésre kell vinni.
– A fia, Marci tagja a riói csapatnak. Beszélt már vele a meccs óta?
– Csak én beszéltem. Ő felhívott, de hát érthető módon inkább én próbáltam lelket önteni bele. Mondtam, hogy nagyon büszke vagyok rá, gratuláltam, hogy milyen profin nyilatkozott a televízióban, és próbáltam biztatni, hogy tolmácsolja a többi játékos felé, hogy most már legalább szerezzék meg az ötödik helyet.
– Mit gondol, mi lehetett a probléma?
– Ne várja, hogy belemenjek szakmai dolgok elemzésébe. Ilyenkor amúgy is rengeteg szakmabeli lesz. Ha nyersz, akkor közel sincs ennyi hozzáértő ember, ha viszont vesztesz, rögtön megszaporodnak a szakértők. De ezt már csak így kell tudomásul venni. Profi szakemberek dolgoznak a szövetségben és a válogatottnál, nyilván le fogják vonni a tanulságokat. Egy tény, a magyar vízilabda nem szokta meg az olimpiai sikertelenséget. Az elődök nagyon magasra tették a mércét.
– Mit gondol, Benedek Tibor szövetségi kapitánynak le kellene mondania?
– Nem, nem kell. Nem kell vagdalkozni, egyszerűen dolgozni kell tovább, majd jönnek az új játékosok, és egy-egy világra szóló siker majd elfeledteti a riói szereplést.
– Ha valaki, akkor ön tudja: milyen a magyar vízilabda utánpótlása?
– Bármikor nyerhetsz, de bármikor ötödik is lehetsz. Az utánpótlásban nincsenek extra képességű játékosok. Vannak tehetségek, akik még bontogatják a szárnyaikat, és nem tudni, hogy majd merre visz a pályájuk. De kiemelkedő, világklasszis tehetség még nincs közöttük.
Olimpikák
Renaud Lavillenie, a férfi rúdugrás olimpiai bajnoka, többszörös világ- és Európa-bajnok „csak” ezüstérmes lett Rióban – köszönhető ez az ugrását fütyüléssel és zajjal megzavaró brazil közönségnek. (A győztes a brazil Thiago Braz da Silva lett.) Lavillenie többször is lefelé mutatott hüvelyujjával adta a közönség tudomására felháborodását.
A világhírű brazil író, Paulo Coelho írta egy helyütt: „A sportszerűség nélküli szurkolótábor még a győzelemre álló csapattal is elveszíttetheti a mérkőzését.” A rúdugrás során is ennek lett az áldozata francia atléta.
Eljött az idő, amikor anti-fair play díjakat is ki kellene osztani. Mindjárt a brazil közönséggel lehetne kezdeni!
A magyar férfi vízilabda-válogatott drámai csatában szenvedett vereséget Montenegró együttesétől és nem jutott be az elődöntőbe. A szereplésük kudarc?
Mondjuk inkább így: balul időzített siker.
Sikeres versenyzőink gyakran mondogatják, hogy a sok munka meghozta a gyümölcsét. Nem teszik hozzá, hogy a munka nem elég. Az erőfeszítésnek intelligensnek is kell lennie.
A világ túlsó feléről sugárzott olimpia nézése sem csekély teljesítmény. (Nem beszélve a többórás időeltolódásról.) Az ember agya a tizenegyedik-tizenkettedik napon már zsibbadni kezd, akár a szimultán sakkjátékosé. A zsibbadás lassan lehangyázik a vállába, karjaiba, mintha diszkoszt hajigált volna; úgy érzi, a vére mind sűrűbbé lesz, olimpiai nézővér ez, érverése gyorsul, némi álomkór is előfordul, s a szeme előtt karikák táncolnak, lehet, hogy éppen öt karika, nem számoltam…
És a babér? A maratoni tévénéző dobogó helyett legfeljebb feláll egy csámpás hokedlira.
Jó, hogy csak négyévenként van olimpia.
Kár, hogy csak négyévenként van olimpia.
Kő András
