Emil Zátopek, Helsinki háromszoros olimpiai bajnoka mondta a maratoni futás előtt: „Emberek, ma mindannyian meghalunk egy kicsit.” Nincs a világegyetemben hasonló esemény, amely annyi érzelmet váltana ki az emberekből, mint az olimpia. Nevezhetjük ezért a „könny ünnepének” is.
Kapás Boglárka beúszta magát a szívünkbe. Az akaraterőt a képzelőerő elé helyezte.
*
Az egyiptomi cselgáncsozó nem fogott kezet izraeli ellenfelével a küzdelem után. A politika úgy nyomul be a sportba, mint a medvék a mézhez.
*
Addisz-Abebában hallottam: Miért olyan jók az etióp hosszútávfutók? Mert sokat futnak a szamár után.
*
Ron Delany, az 1956-os melbourne-i olimpia 1500 méteres síkfutásának aranyérmese mondta: „Csak egyetlen módon lehet megverni Elliottot (a legendás ausztrál középtávfutó az 1960-as olimpián, az 1500 méteren győzött – K. A.): össze kell kötözni a lábait.” Az úszó Phelpsnek pedig a kezeit.
*
Szív-telenség lesz, ha a csúcsokat már nem lehet megdönteni.
*
Százméteres női síkfutás. Az előadás a világ színpadán zajlik. A tartalom (az eredmény) a lényeg, de a forma – a divat – sem mellékes. A hölgyek igézőek, gyönyörűek. Mezük különleges. Nyakukban aranylánc, hajuk színes, a jamaicai lányé például – zászlójuk színéhez igazítva – sárga és zöld. A száj kirúzsozott. Az előadás megismételhetetlen. És mégis, ebben a feszült pillanatban, amikor döntő a koncentráció – egy hölgy, ott a rajvonalon, megigazítja a műszempilláját.
