A Burj Khalifáról évek óta kering egy történet, amely szerint a tartozó lakók hozzáférését egyszerűen korlátozták a liftekhez és a légkondicionáláshoz. Üzleti szempontból zseniálisan kegyetlenül hangzik, csakhogy a történet fontos részletei nem olyan biztosak, mint az épület alapjai.
Az üzleti világ szereti az olyan történeteket, amelyekben nincs pereskedés, nincs hónapokig tartó jogi huzavona, csak egyetlen elegáns mozdulat és az adós máris fizet. A Burj Khalifához kapcsolódó egyik legismertebb internetes legenda pontosan ilyen.
A történet szerint az épület fejlesztője, az Emaar Properties bizonyos tartozások esetén nem ügyvédi felszólításokkal bajlódott, hanem egyszerűen korlátozta a lakók hozzáférését a liftekhez, illetve a légkondicionáláshoz. A módszer logikája brutálisan egyszerű, ha valaki több száz méterrel az utcaszint fölött lakik, hamar átértékeli a számlafizetés fontosságát.
Egy apró pontosítás azonban már az elején szükséges. A Burj Khalifa 828 méter magas, és 163 emeletet tartanak számon benne, vagyis az interneten gyakran emlegetett 844 méter nem pontos adat. Az sem igaz, hogy minden lakó a 163. emeletig járna haza, a torony lakó-, szállodai, irodai és műszaki szintjei különböző funkciókat töltenek be.
A másik fontos részlet, hogy az Emaar valóban a Burj Khalifa fejlesztője, de az épület lakásainak jelentős része magántulajdonban van. Vagyis nem lehet úgy elképzelni a tornyot, mint egyetlen óriási bérházat, ahol egy központi főbérlő minden hónapban becsönget a lakbérért.
A liftek és egyéb közös szolgáltatások hozzáférésének korlátozása ugyanakkor nem teljesen légből kapott jelenség a közel-keleti ingatlanpiacon. Társasházi és szolgáltatási díjak elmaradásánál előfordultak olyan viták, amelyekben fejlesztők vagy üzemeltetők közös szolgáltatások korlátozásával próbálták fizetésre ösztönözni a tulajdonosokat. Hogy pontosan a Burj Khalifában, pontosan a lift és a klíma lekapcsolásával, pontosan bérleti díj miatt történt-e ilyen rendszeresen, arra nincs olyan széles körben dokumentált bizonyíték, amely alapján ezt biztos tényként lehetne kijelenteni.
De valljuk be őszintén magunknak, a történet azért terjed ennyire jól, mert tökéletesen hihetőnek hangzik.
Egy átlagos lakóházban a lift kiesése kellemetlenség. A Burj Khalifában viszont életfilozófiai kérdéssé válhat. A huszadik emelet után az ember már nem azon gondolkodik, hogy jogos volt-e a közös költség összege, hanem azon, vajon a combizmai túlélik-e a hazatérést.
A légkondicionálás hiánya pedig Dubajban még kevésbé tréfa. Nyáron a külső hőmérséklet rendszeresen 40 Celsius-fok fölé emelkedik, a modern üvegfelületekkel borított magasépületek pedig eleve gépészeti rendszerekre támaszkodnak. A klíma ott nem ugyanaz a kényelmi extra, mint egy kellemes májusi délutánon Budapesten.
Éppen ezért jogilag is érzékeny kérdés lenne alapvető szolgáltatások önkényes megszüntetése. A modern társasházi és ingatlanjogi szabályozás általában pontosan meghatározza, milyen eszközökkel lehet tartozásokat behajtani. A „nem fizettél, tessék gyalogolni” módszer remekül mutat egy motivációs üzleti posztban, a valós életben azonban könnyen ügyvédi irodában végződhet.
A történet mégis tanulságos. Megmutatja, hogy egy felhőkarcolóban nemcsak a négyzetméter, hanem a szolgáltatáshoz való hozzáférés is hatalom. Egy néhány emeletes házakból álló városban bezárhatunk egy kaput. Egy 828 méteres függőleges városban egyetlen liftkártya ennél sokkal többet ér.
Hogy az Emaar valóban alkalmazta-e a legendás módszert pontosan ebben a formában, az erősen kérdéses. Üzleti anekdotának viszont majdnem tökéletes.
És ha valaki mégis a Burj Khalifa magasabb szintjein lakik, egy dologban biztosak lehetünk: a liftgomb hirtelen egészen komoly tárgyalási pozíciót jelenthet.
