Montázs
Csernobil: az elhagyott atomerőmű még mindig veszélyt jelent a világra?
Amikor Csernobilra gondolunk, az 1986-os katasztrófa képei jutnak eszünkbe
Mindenki ismeri ezt a történetet. 1986. április 25-26-án éjjel a csernobili atomerőmű 4. reaktora egy sikertelen teszt során felrobbant, hatalmas mennyiségű radioaktív anyagot bocsátva ki a légkörbe, és ezzel elindítva az emberiség történelmének egyik legsúlyosabb technológiai katasztrófáját. A baleset következtében a reaktor üzemanyagának egy része a levegőbe került, a mag maradványai pedig megolvadtak, és úgynevezett koriumot képeztek. A robbanás hatása nemcsak az atomerőmű környékén, hanem számos európai országban is érezhető volt. A katasztrófára reagálva a szovjet hatóságok úgy döntöttek, hogy több ezer lakost evakuálnak, és a sérült létesítmény körül hatalmas tiltott zónát hoznak létre.
A Szovjetunió összeomlása után az erőmű fokozatosan leállt – az utolsó reaktort 2000-ben zárták be. Azóta a létesítmény egészében nem termelnek villamos energiát, bár továbbra is radioaktív anyagok tárolóhelye marad, beleértve a hűtőtavakban és száraz tárolóhelyiségekben tárolt kiégett nukleáris fűtőelemeket.
Áramellátási és hűtési problémák – mi történt?
2022-ben az ukrajnai háború miatt az infrastruktúraért folyó harcok következtében megszakadtak a csernobili komplexumot ellátó áramvezetékek. Ez az esemény nemzetközi aggodalmat keltett, mivel áram nélkül a hűtőszivattyúk, a szellőzés és a sugárzásfigyelő rendszerek nem működtek volna. Az ukrán hatóságok akkor figyelmeztettek, hogy a vészhelyzeti dízelgenerátorok üzemanyag-kapacitása korlátozott, ami körülbelül 48 óra elteltével a kritikus rendszerek leállásához vezethet.
A Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (IAEA) megnyugtatta a közvéleményt, hogy még teljes áramkimaradás esetén is nagyon alacsony a hőmérséklet gyors emelkedésének kockázata. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a medencékben lévő víz hatalmas hőpufferként működik. Még a szivattyúk működése nélkül is képesek hetekig elnyelni a fűtőanyag hőjét, és az esetleges hőmérséklet-emelkedés nagyon lassú lenne. A 1986-os csernobili és a 2011-es fukusimai katasztrófákból ismert „olvadás” forgatókönyve ebben az esetben egyszerűen nincs fizikai alapja.
Az áramkimaradás legsúlyosabb következménye tehát nem az üzemanyag megolvadásának kockázata volt, hanem az üzemeltetési ellenőrzés elvesztése. Áram nélkül nem működnek a sugárzásfigyelő rendszerek, amelyek valós idejű információkat nyújtanak a levegő, a víz és a talaj sugárzási szintjéről. A műszaki személyzet nem fér hozzá a teljes adathoz, és bármilyen rendellenesség, még a legkisebb is, késéssel észlelhető. Ezenkívül az áramhiány megnehezíti a rutin karbantartás elvégzését és a létesítmény biztonságos üzemeltetését.
A katasztrófa maradványainak védelme
Az 1986 utáni csernobili „ellenőrzés” egyik legfontosabb szakasza az volt, hogy állandó gátat emeltek a megsemmisült 4. reaktor maradványai és a környezet között. Az első, ideiglenes szarkofágot a szovjet korszakban sietve építették, és kezdettől fogva ideiglenes megoldásnak tekintették. A szerkezet elöregedett, megrepedt és egyre kevésbé volt hatékony. Ezért a 20. és 21. század fordulóján döntés született az atomenergia történetének egyik legambiciózusabb mérnöki projektjének megvalósításáról – az úgynevezett új szarkofág (Csernobil Új Biztonsági Burkolat) építéséről.
Az új burkolat egy hatalmas, több mint 100 méter magas acélkupola, amely nagyobb, mint egy futballpálya. A reaktortól biztonságos távolságban szerelték össze, majd 2016-ban csúsztatták a megsemmisült blokk fölé. Feladata nem csupán a romok „eltakarása”.
A szerkezetet elsősorban arra tervezték, hogy korlátozza a radioaktív por és gázok kibocsátását, megvédje a belső teret az esőtől és a hótól, és ellenőrzött körülményeket teremtsen a korábbi reaktor legveszélyesebb elemeinek fokozatos leszereléséhez. A projekt feltételezte, hogy a fedél legalább 100 évig fogja betölteni funkcióját, így a mérnököknek időt adva a tüzelőanyag-maradványok és a szennyezett szerkezetek biztonságos eltávolítására.
Elméletileg az új szarkofág a csernobili katasztrófa végleges „lezárásának” szimbóluma lett volna. A gyakorlatban azonban az elmúlt évek eseményei megmutatták, hogy még a legfejlettebb műszaki megoldások is érzékenyek a politikai és katonai tényezőkre. 2025-ben a szarkofág szerkezetét drónok támadásai károsították. Az IAEA megerősítette, hogy a fedél elvesztette eredeti integritásának egy részét, és már nem működik teljes mértékben a radioaktív anyagok terjedését korlátozó gátként. Ugyanakkor az IAEA hangsúlyozta, hogy nem figyeltek meg sugárszint-emelkedést, ami azt jelenti, hogy a sérülés nem jelentett közvetlen veszélyt az emberekre vagy a környezetre.
A probléma azonban máshol rejlik. A szarkofág nem passzív „tető”, hanem egy komplex rendszer, amely állandó felügyeletet, áramellátást és karbantartást igényel. A szerkezet károsodása a belső tér gyorsabb romlását, az időjárási viszonyok hatásának fokozottabb kitettségét és a tervezett bontási munkák nehézségeit jelenti. A menedékhely javítása aktív fegyveres konfliktus körülmények között nemcsak technikailag nehéz, hanem politikailag és logisztikailag is bonyolult. Ez ismét nyitott kérdéssé teszi Csernobil hosszú távú biztonságát.
Tágabb összefüggésben az ukrajnai háború rávilágított valamire, ami évek óta a nukleáris energia vitájának árnyékában maradt. Ma a nukleáris létesítményeket nem csupán műszaki meghibásodások vagy emberi hibák fenyegetik. Az energiainfrastruktúra destabilizálódása, az áramkimaradások és a kritikus létesítményeket célzó szándékos katonai akciók egyre komolyabb problémát jelentenek. Csernobil sem kivétel. Hasonló aggodalmak vonatkoznak a zaporizzsjai atomerőműre is, ahol többször is jelentették, hogy a hűtőrendszerek vészhelyzeti generátorokkal működnek, és hogy a reaktorok közvetlen közelében végzett katonai műveletek kockázatot jelentenek - írja a focus.pl.
Akkor nyugodtan alhatunk?
A válasz igen és nem. Ma Csernobil nem olyan atomerőmű, amelynek aktív reaktora újra kritikus fázisba kerülhetne. Jelenleg nincsenek meg a feltételek egy klasszikus „magolvadáshoz”, mint amilyen 1986-ban vagy 2011-ben Fukusimában volt. Ez alapvető különbség Csernobil és az aktív atomerőművek között, ahol a hűtés fenntartása kritikus fontosságú a működés biztonsága szempontjából.
Másrészt a helyszínen maradt infrastruktúra állandó gondozást igényel. A hűtési, megfigyelési és radioaktív anyagok karbantartási rendszereknek továbbra is működniük kell a helyi problémák elkerülése érdekében – bár azok mértéke és következményei alapvetően eltérnek a katasztrófaforgatókönyvektől. Ami egykor a világ egyik legnagyobb nukleáris fenyegetése volt, ma már inkább precíz műszaki irányítás kérdése, mint ellenőrizhetetlen meghibásodás.
