Montázs
Élő szerzetesből ereklye
Évekig tartó aszkézis és egy ma már tiltott rituálé Japánból
Ha belép a látogató egy észak-japán hegyi templom félhomályos termébe, egy emberi alakot láthat mozdulatlanul, ülő testtartásban. Közelebb lépve narancssárga köpenybe öltöztetett, összeaszott kezű, behunyt szemű, első ránézésre szoborszerű, mumifikálódott szerzetest ismerhetünk fel. Aztán ha elolvassuk a tájékoztató táblát a Sokushinbutsu – „Buddha a saját testében” felirat zavarja össze minden tudásunkat, amit eddig a vallásgyakorlatokról tudni véltünk
Így nevezik azokat a szerzeteseket, akik a hit szerint még életükben váltak Buddhává. Nem képletesen, szó szerint! Előttünk ott ül a több százéves, egykor lélegző ember.
A szokás Japán északi hegyeihez, főleg Jamagata prefektúrához kötődik, ahol a Shugendó hegyi aszkétái és a singon buddhizmus szerzetesei éltek. A 11–19. század között több százan próbálták végig menni a Buddhává válás útján, de ma mindössze nagyjából tizenhat–huszonnégy sikeres Sokushinbutsut ismerünk. A többiek névtelenül haltak meg az aszkézisben.
A cél nem öncélú kínzás volt, hanem egy radikális vallási ambíció, megvilágosodást elérni még ebben az életben és így évszázadokon át „őrizni” a közösséget, imádkozva a falubeliekért, a termésért, a járványok ellen. A szerzetes a hite szerint nem meghal, hanem egy másik létszintet ér el és jelenléte továbbra is hat a világiakra.
Az út idáig elképzelhetetlenül kemény volt.
Az ókori egyiptomi balzsamozással ellentétben itt a „konzerválás” még a szerzetes életében elkezdődött. A szerzetes három, egyre kegyetlenebb rituálé szakaszon ment át.
Először a Seninzawa-völgy magányába vonult, ahol éveken át meditált, hegyeket járva és szinte csak vízen, magvakon és dióféléken élt, hogy teljesen lefogyjon.
A második szakaszban még szigorúbb étrendre váltott, kérgekből, gyökerekből készült sovány fogásokra és olyan főzetekre, amelyek kiszárították a testét, és ellenállóbbá tették a bomlással szemben.
A végső lépésnél egy szűk kőkamrába zárkózott, ahol lótuszülésben, meditációban töltötte utolsó napjait. Egy kis csengővel adott életjelet a kinti szerzeteseknek, amikor a hang elhallgatott, a kamrát lezárták.
Ezer nap múlva nyitották fel újra és ha a test épségben, mummifikálódva fennmaradt, onnantól kezdve a szerzetest Buddhaként tisztelték tovább, ha pedig nem, akkor is szentként tekintettek rá, de nem emelték a „Buddha a saját testében” rangjára.
A szerzetesek szemében ez nem öngyilkosság, hanem a legvégső önfelajánlás volt, a mai jogrendszerek viszont egyértelműen veszélyes önpusztításnak tekintenék.
Nem véletlen, hogy a japán állam a 19. század végén betiltotta a gyakorlatot, ma pedig vallási indokkal sem lehet ilyesmit végezni. A Sokushinbutsu útját ma már nem senki nem járja végig, csak őrzik az emlékét.
A templomokban üvegvitrinek mögött ülnek a régi mesterek, időről időre új ruhát kapnak, és a helyiek még mindig úgy beszélnek róluk, mint élő védelmezőkről.
A Sokushinbutsu története egyszerre hátborzongató és lenyűgöző.
Megmutatja, meddig képes elmenni az ember, ha a testet már csak eszköznek látja egy magasabb cél elérése érdekében és közben azt is eszünkbe juttatja, milyen vékony a határ az „istentelen önsanyargatás” és a közösség által szentként tisztelt önfeláldozás között.
