Montázs
A görög mitológia bestiáriuma, a legfélelmetesebb lények ereje
Szárnyas lovak, tűzokádó kimérák és kővé dermesztő tekintetek világában
Ha az ókori görögöknek lett volna Netflixük, a „best of” kategóriát biztosan a szörnyek vitték volna el. A görög mitológia tele van olyan lényekkel, amelyek egyszerre félelmetesek, csábítóak és furcsán ismerősek, mintha az emberi lélek szétszedett darabjai lennének, állatba, félistenbe, szörnybe gyúrva.
Nézzük a legizgalmasabbakat és azt, hogy milyen különleges képességekkel rendelkeztek?
Minótaurosz, a labirintus foglya
Félig ember, félig bika, teljes egészében maga a tragédia. A krétai labirintus mélyén raboskodó Minótaurosz a kontrollálhatatlan erő és az elfojtott szégyen szimbóluma volt. Emberáldozatokkal etették, míg Thészeusz le nem győzte. A mítosz szerint emberfeletti ereje volt, de nem volt „varázsereje”, a különlegessége a puszta brutalitásban rejlett.
Hüdra, a szörny, amelyik visszanő
A lernai Hüdra egy sokfejű vízi kígyó-sárkány, amelynek különleges képessége kifejezetten frusztráló, ha levágtak egy fejét, kettő nőtt a helyébe. Ráadásul a leírások szerint mérgező lehelete és vére is volt, már a szaga is halálos lehetett. Héraklész csak úgy tudta legyőzni, hogy minden levágott nyakat azonnal kiégetett parázzsal, így azok nem tudtak újra nőni.
Ez a lény olyan, mint az élet problémáiról feszegető ókori mém, ha rosszul kezeljük őket, még több lesz belőlük.
Medúza és a Gorgók, a tekintet, amely megöl
Medúza eredetileg halandó nő volt, akit istennői harag változtatott szörnyeteggé. Haj helyett kígyók tekergőztek a fején, és aki a szemébe nézett, kővé vált. A Gorgók, Medúza és nővérei, a rettegés, a „nem akarom látni” élmény megszemélyesítői. Perszeusz csak úgy tudta legyőzni Medúzát, hogy nem közvetlenül nézett rá, hanem pajzsa tükrében.
Ironikus csavar a történetben, hogy amikor Perszeusz levágja Medúza fejét, a kifröccsenő vérből születik meg Pegazus, a szárnyas ló.
Kerberosz, a kapuőr, akit nem lehet megkerülni
Az alvilág bejáratánál egy háromfejű, néha kígyófarkú, oroszlánkarmaival ábrázolt kutya áll, Kerberosz. Feladata kettős volt, a halandókat nem engedi be, a halottakat pedig nem engedi ki. Különleges ereje az, hogy lényegében a visszaút lehetetlenségét testesíti meg, egyszer lehet átmenni rajta, onnantól nincs „kilépés”.
Heraklész egyik utolsó munkája az volt, hogy fegyver nélkül, puszta erejével sikeresen hozza fel Kerberoszt a felszínre. De a kutya visszament a helyére, a halál rendje nem borulhat fel sokáig.
Kentaurok, amikor vegyül az ösztön és az értelem
A kentaurok felsőtestükben emberiek, deréktól lefelé viszont lovak. A mítoszok nagy részében vadak, féktelenek, italtól és indulatoktól vezéreltek, sokszor erőszakosak. Ugyanakkor ott van köztük Kheirón, a bölcs kentaur, aki hősök nevelője, gyógyító és tanító.
A kentaur ezért nem csak „fantasy-lény”, hanem nagyon emberi hasadás: bennünk is ott él az ösztönlény és a gondolkodó ember – kérdés, melyik ül fel a másik hátára.
Pegazus, a szárnyas ló, aki az istenekhez száll
Pegazus a fehér, szárnyas ló, aki Medúza véréből született, majd az istenek hegyére, az Olümposzra emelkedik. A költők szerint Zeusz villámait és mennydörgését hordozza, és ahol patája a hegyek sziklájához ütődik, ott forrás fakad, például a híres Hippukréné, a költészet forrása.
Az ereje ezért kettős, egyfelől fizikai – repül, isteni erőt hordoz –, másfelől szimbolikus – az ihlet, az „átütő ötlet” mítosza.
Szfinx, aki kérdéssel öl
A görög Szfinx emberfejű, oroszlántestű, madárszárnyú lény, aki rejtvénnyel gyilkol. Théba városát terrorizálja: mindenkinek felad egy találós kérdést („Melyik lény jár reggel négy, délben kettő, este három lábon?”), és aki nem tudja, azt felfalja. Egyetlen „fegyvere” tehát maga a kérdés, de amíg senki nem tud válaszolni, ez a fegyver erősebb bármilyen kardnál.
Amikor Oidipusz rájön, hogy a válasz maga az ember, a Szfinx összeomlik, mintha a tudás szó szerint halálos lenne rá.
Szirének, a hang, ami hazugság
A szirének talán a legaktuálisabb görög szörnyek, nem a testükkel, hanem a hangjukkal ölnek. Női alakú, madártestű vagy későbbi ábrázolásokon félig hal, félig nő lények, akik énekükkel elcsábítják a hajósokat, és a sziklákra csalják őket. Odüsszeusz csak úgy ússza meg, hogy legénysége füleit viasszal tömi be, őt magát pedig az árbóchoz kötteti.
A szirének „képessége” ma is ismerős: azt éneklik, amit hallani akarsz, csak közben szépen lassan, csöndben elsüllyedünk.
Kiméra, a tűzokádó hibrid rémálom
A Kiméra három az egyben, oroszlánfejű, kecske-hátú, kígyófarkú, és hogy ne legyen túl unalmas, még tüzet is okád. A korabeli leírások szerint annyira baljós jelnek tartották, hogy már az is rosszat jelentett, ha valaki akár csak látni vélte.
Ma „kimérának” nevezünk minden genetikai vagy biológiai „összefércelt” lényt, a szó megmaradt, a szörny mögötte mítosszá vált.
Ha végignézünk ezen a panteonon, feltűnik valami:
- a szirének hanggal,
- a Szfinx kérdéssel,
- Medúza tekintettel,
- a Hüdra a „vissza nővő problémákkal”,
- a kentaurok az ösztön–értelem konfliktusával dolgoznak.
A görög mitikus lények nem csak külsőleg szörnyek. Mindegyik egy nagyon is emberi félelem vagy keskeny út jelképe is egyben, a halállal való szembenézéstől (Kerberosz), a csábításnak való ellenálláson át (szirének), a saját árnyékunkkal való harcig (Minótaurosz, Hüdra) szinte minden mai emberi problémára hasonlítanak.
Ezért látjuk őket ma is ismerősnek. Mert valójában nem azt kérdezik, hogy el tudnánk-e bánni velük karddal és pajzzsal, hanem azt, hogy mit kezdünk azokkal a lényekkel, akik belül, a saját fejünkben laknak.
