Két új kötete jelent meg Halmy Kund történésznek, politológusnak, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum (Retörki) munkatársának
Az egyik kötete, a Cenzúra? arról a kultúrpolitikai stratégiáról szól, amelyet a pártállam alkalmazott elsősorban a hazai művészeti és irodalmi élet kézben tartására. Mint a könyvből is kiderül, szigorú „politikai rövid póráz” volt ez a stratégia, amely nemcsak a jól ismert három T-s rendszert (tiltani, tűrni, támogatni) alkalmazta, de egy-egy alkotó totális leradírozásától, emberek egzisztenciájának teljes tönkretételétől sem riadt vissza.
A kötet 1982-t tekinti a változások kiindulópontjának és bizonyos értelemben a kádári hatalom utolsó, még stabilnak nevezhető évének is. A kultúrpolitika, tehát a sokféleképpen alkalmazott cenzúra irányítója is Aczél György volt. Erejét és befolyását akkor is meg tudta tartani, amikor Kádár megorrolt rá, és alacsonyabb beosztásba helyezte. Számos példát hoz fel a kötet arról, miként is működött Aczél sajátos ellenőrzési rendszere, amely a látszólagos engedékenységtől kezdve a legkeményebb zsarolásig minden fegyvert bevetett. És nem mellesleg megerősítette, sőt szinte reflexszé tette sok-sok alkotóban az öncenzúra mechanizmusát, vagyis azt a gyilkos, önkorlátozó fékrendszert, ami magától értetődően visszahatott a magyar művészeti és irodalmi életre, annak színvonalára és hitelére. A rendszer egyébként résen volt, sőt: éber volt! Egyfelől alkalmazta a „húzd meg, ereszd meg” eszközét, másfelől viszont a legkisebb részletekre is figyelt. Gobbi Hilda önéletírásának kéziratát is bekérették az illetékesek, mert annak egy passzusában említette Kádár Jánost is.
Halmy Kund másik könyve, a Beszéljenek az iratok című kötete is a kultúra és a művelődéspolitika pártállami irányításával foglakozik. Amint azt a szerző is érzékelteti, ez egy bonyolult, sokszereplős, de meglehetősen összehangolt rendszer volt. Érdekes jelentéseket és összefoglalókat vesz górcső alá ebben a kötetben, olyanokat, amelyek a legmagasabb szintű pártvezetés számára készültek. Megvolt ezeknek az iratoknak a maguk logikája, amit az irodalomban csak szocialista realizmus néven ismerünk. Vagyis egy-egy jelentés feltárta a hibákat, de rögtön megmutatta a bajokból kivezető utat is. Kitűnik, hogy a párt mennyire komolyan vette a kultúra és művelődéspolitika kérdését, azt egyenesen a nevelés eszközének tartotta. Nemcsak a gyerekek, de a teljes magyar társadalom neveléséről van itt szó, mondhatni, a szocialista rezsim a felnőtt magyar népességet is gyereknek tekintette. Jellemző a párt törekvéseire, hogy ebben a szocializációs folyamatban mennyire fontosnak tartotta – ha nem a legfontosabbnak – az ideológiai nevelést. Az ország ötvenhat felsőoktatási intézményében kilencvennégy tanszéken oktatták a tudományos szocializmust, sok pályán pedig az előmenetel szinte elsődleges feltétele volt a marxista–leninista egyetem elvégzése, netán egy doktorátus a munkásmozgalom történetből. Egyébként ebben a Halmy-kötetben is a nyolcvanas évek története a leghangsúlyosabb. Főként azért, mert ez már az egyre érzékelhetőbb változások évtizede volt. A jelentések és dokumentumok sajátos zsargonban készültek, a társadalomban és a közgondolkodásban végbemenő változásokat úgy írták körül például, hogy „bonyolultabbak lettek a viszonyok”. Téved egyébként, aki azt hiszi, hogy az MSZMP és vezetése különösebben ideges lett attól, hogy új szelek kezdtek fújdogálni az országban. Vagy ahogy egyesek mondták: polgárosodni kezdett a szocializmus. Új stratégiát, sőt új paradigmát alkottak, amelynek az volt a lényege, hogy ha kell, feladják az állampárt monopóliumát, de megtartják a hegemóniáját.
Az előbbi könyv a Retörki, pontosabban az Antológia Kiadó, utóbbi pedig a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) gondozásában jelent meg. A három új intézet, a Retörki, a NEB és a Veritas megalakulásával érdekes és értékes történelmi munkák látnak napvilágot mindenekelőtt a Kádár-korral és a rendszerváltozással kapcsolatban.
