Kultúra
Vonnegut-szónoklatok magyarul
A neves gondolkodó beszédei mostantól magyarul is olvashatók – Nem tipikus írások, mégis szervesen illeszkednek az életműbe
Kurt Vonnegutról magyar fordítója, Szántó György Tibor egy tavalyi esten úgy nyilatkozott, hogy az író „a világirodalom nulladik kilométerköve”. Szerinte mindenki belőle indul ki, minden hozzá viszonyítható. Vitatkozhatunk ezzel az állítással, az viszont tény, hogy Kurt Vonnegut – annak ellenére, hogy a kevéssé termékeny írók közé tartozott – a kortárs amerikai irodalom és ellenkultúra egyik kultikus alakja volt, népszerűsége töretlen.
A közönség és a piac még nem tudott elszakadni a szerzőtől, így Mark Vonnegut, a hagyaték őrzője folyamatosan kutatja, hogy milyen szövegek lappanganak még, melyeket lehetne kiadni. Eddig négy posztumusz kiadvány látott napvilágot: a szerző 2007-es halála után az Ördögcsapda című regény, az összesen harminc eddig kiadatlan novellát tartalmazó Míg a halandók alszanak és A repülő macska, valamint tavaly a If This Isn’t Nice, What Is? – Advice to the Young című kötet, amelyet mostantól már magyar nyelven is olvashatunk, Mi szép, ha nem ez? címmel.
A magyar fordító minap a könyvbemutatón elmondta: a kötet nem tekinthető posztumusz kiadványnak, hiszen a szövegek még Vonnegut életében elhangzottak, méghozzá tőle, ugyanis azok a rövid és frappáns beszédek kerültek bele, amelyeket Vonnegut írt a gazdag amerikai és angol egyetemek végzősei számára, és amelyeket ő maga olvasott fel a tanévzáró ünnepségeken.
Mivel a kötetben időben és földrajzilag is távoli szövegek kerültek egymás mellé, sokszor ismétlődnek bennük látásmódjának egyes elemei. A beszédek egyébként sem tipikus Vonnegut-írások, hiszen nem jellemző rájuk a regényekben megszokott cizelláltság és pontos megformáltság, azonban humora, az egyszerre komoly és cinikus, gyengéd és mégis kegyetlenül őszinte hangvétel ezekben is jelen van. Ezt azonban csak úgy tudjuk a lehető legjobban élvezni, ha a könyvet jól beosztjuk, mint egy szépen becsomagolt bonbont, ha alkalmanként egy-két darabbal is megelégszünk.
Az egybegyűjtött írások között két kivétel is van, bár voltaképp ezek is kapcsolódnak a többihez. Vonnegut „leghíresebb beszéde”, a fényvédőkrémes szónoklat nem a szerző sajátja, ő csupán az ihletője volt. Valójában egy chicagói újságírónő műve, Kurt Vonnegut 1997-ben, hetvenöt évesen a Massachusettsi Műegyetem (MIT) avatási ünnepségén sajátjaként mondta el ezt a beszédet, és sohasem ellenkezett, amikor az írást neki tulajdonították.
Pedig sok mindenben eltér a többi beszédétől: hiányoznak belőle az olyan szokásos kellékek, mint a személyes jelenlét, a különféle show-elemek. Tulajdonképpen monológ, miközben a többi beszéd lényegében „interaktív társasjáték”, amelyekben a szerző folyamatosan kiszól az emberekhez, kérdezgeti őket, és keresi velük a kapcsolatot. A szerkesztők mégis fontosnak tartották beválogatni a kötetbe, hiszen a beszéd teljesen összenőtt a szerző nevével.
A másik különös darab egy levél, amelyet Vonnegut 2006. november 5-én írt a New York-i Xavier High School vezetésének, jelezve, hogy nyolcvannégy évesen már nem lép közönség elé, mivel úgy néz ki, „mint egy iguána”.
A szónoklatok fő témái többek között a művészetek gyakorlásának fontossága, a fizikai és a verbális erőszak elutasítása, valamint az emberi egyenlőség melletti feltétlen kiállás. E szellemiség tekintetében ezek a beszédek szervesen illeszkednek Vonnegut irodalmi szövegeihez is, amelyekben szintén gyakoriak a szónoklatok, elég csak A Titán szirénjeit, a Bajnokok reggelijét vagy a Gépzongorát említeni. A Helikon gondozásában most megjelent Mi szép, ha nem ez? című kötet az újrafordított, újra kiadott életműsorozat tizedik darabja, és a szeptemberben megjelent Halálnál is rosszabb önéletrajzi kötetet követi.