Visszatérés ötven év után a Misselthwaite Manorba

Frances Hodgson Burnett, az eredeti könyv írója elégedett lenne a második résszel (Forrás: Wikipedia)

A magyar fordítás is viszonylag hamar piacra került, a két világháború között a szerző másik könyvével, a Kis Lorddal együtt már ott volt a gyerekek polcán.

Hogy mi a könyv titka, miért olvassák szívesen immár az ötödik generáció tagjai is, az – mint a legjobbak esetében általában – megfejthetetlen, legfeljebb körülírható. Az Indiából a vidéki Anglia egy kastélyába, Misselthwaite Manorba kerülő árva Mary történetében van misztikum, titok, jellegzetes figurák, melankólia, feloldozás, és nagyon sok emberség.

A dickensi prózaiskola legjobb hagyományát követő alapmű története valamikor a századfordulón véget ér, Mary otthont talál a vidéki kastélyban, unokafivére, a félárva Colin meggyógyul. Hogy mi lett a szereplőkkel ezután, nem tudtuk meg: az írónő 1924-ben meghalt.

Hatalmas bátorság kell ahhoz, hogy valaki folytassa Mary történetét – ugyanakkor kétségtelen, hogy az az ötgenerációnyi olvasó, aki jobb híján újra és újra visszatér a Titkos kertbe, felnőttként nyilván már csak titokban, egész biztos, hogy vevő bármilyen folytatásra, hiszen Burnett voltaképp nyitva hagyta a történetet.

Holly Webb angol író – akinek több gyerekkönyve megjelent már magyarul – is erre alapozott, amikor tisztelettudó folytatást írt a könyvhöz Visszatérés a Titkos kertbe címmel (Manó Könyvek, 2018).

Közel fél századot ugrunk az időben: Webb könyve 1939-ben kezdődik, amikor Londonból a várható bombázások miatt egy csapat árvaházi gyereket vidékre menekítenek, épp a Misselthwaite Manorba, ahol azóta az egykori kis árva, Mary az úrnő, aki saját unokatestvéréhez, Colinhoz ment feleségül. Az új történet főhőse is egy árva kislány tehát, aki nemcsak, hogy sokban emlékeztet Maryre, de mivel ugyanabban a szobában szállásolják el, mint az első részben Maryt, megtalálja az egykori kislány titkos naplóját is – Webb ezzel a módszerrel, a napló szövegével igyekszik visszautalni az előző könyvre, és röviden ismertetni annak tartalmát. (A magyar kiadó mindenesetre újra piacra dobta az első részt is…)

Emmie története borongósabbra és szívszorítóbbra sikerült, mint Maryé, amiben nyilván szerepet játszik a háttérben zajló háború is.

A szerző azonban korrektül és ízlésesen tartja magát az eredetihez, a helyszínrajz, a visszahozott szereplők, köztük az egykori béresfiú, Dickon – immár első világháborús veteránként –, valamint az ismétlődő emberi történet – a kis Emmie és a ház úrfija ugyanolyan ambivalens módon köt barátságot, mint egykor Mary és Colin –, valóban azt az illúziót keltik, mintha a Titkos kert titkos folytatása került volna meg az eredeti írótól.

Nagyon elkötelezett Burnett-rajongónak kell lenni ahhoz, hogy az ember felfedezze Webb könyvében azt, amiben gyengébb Burnettnél: először is, a cselekményszövés az eredetihez képest gyenge. Másodszor, noha mindent megtesz a miliő hiteles rajzárért, a századelő kifinomultságát száz év múltán nem tudja imitálni, ami nem csoda, hiszen Burnettnek a mindennapi valósága, az őt körülvevő tárgyak, történetek, amelyekből építkezett, összehasonlíthatatlanul jobb minőségű világból származtak, mint amiben egy mai szerzőnek kell élnie, aki csak fényképekről vagy könyvekből ismerheti a hosszú 19. század valóságát. Harmadszor pedig a jellemek összetettsége is jóval elmarad az eredetitől: a könyvben feltűnő felnőtt Colin például nem nagyon emlékeztet gyermek-önmagára, mint ahogy Dickon sem változhatott ekkorát.

Mindent összevéve a sikerült folytatások közé tartozik Webb könyve, amely – ravaszul – megint nyitva hagyja a történetet. Fogadnánk rá, hogy lesz harmadik rész.