„Azt a gyönyörű völgyet, amelyen a Vág – Magyarország nagyobb folyóinak egyike – végighömpölyög, s nekem mint táj, mint történelmi színhely és mint szülőföldem háromszorosan is kedves, régóta alkalmasnak véltem, hogy honismeretet gyarapító leírás tárgya legyen” – írta 1825-ben készült útirajzában báró Mednyánszky Alajos.
Hamar elfogyott a Festői utazás a Vág folyón, Magyarországon című, tizenhat ugyancsak festői hangulatú litográfiával gazdagított, német nyelvű útikönyv. Pesti kiadója újra megjelentette 1843-ban, azóta ritka kincse a könyvárveréseknek. És csak 1981-ben vehettük kézbe az (akkor még Csehszlovákiában kinyomtatott) első magyar nyelvű változatot, Soltész Gáspár fordító és Katona Tamás szerkesztő gondos munkáját. Mostantól néhány héten keresztül erre az alapműre is támaszkodunk.
Múlt ősszel a Magas-Tátra déli lábánál, a kilencszáz méter tengerszint feletti vízválasztónál hagytuk el a Szepességet, most a jó öreg Liptó vármegyében folytatjuk utunkat, lejtmenetben haladva a Vág menti települések régiségei, középkori történelmi és építészeti emlékei nyomában.
Vázsec az első helység a Fehér-Vág, az ősi országút és a vasút mellett. Neve 1263-ban bukkant fel egy oklevélben „Vasych” alakban. Soltészjog alapján kapta a települést IV. Béla király adományaként Lőrinc fia Bagamerius comes (gróf), az uralkodó 1269. október 25-én Zólyomban kelt pecsétes oklevelével; betelepítés céljával, a községhez tartozó erdővel, rétekkel és szántóval.
Már a 14. század elején a Szent-Iványi család birtokolta, ők alapították a helység határában a remete Szent Antal tiszteletére szentelt bencés apátságot. A 15. században a Baán és Szmrecsányi famíliák osztoztak Vázsec birtokán. A helység lakói a középkor óta erdőléssel, fuvarozással, tutajozással, zsindelyfaragással és faárukészítéssel foglalkoztak; nem csoda, hogy az 1931. évi tűzvészt mindössze a falu egyetlen emeletes háza élte túl.
A Fehér- és a Fekete-Vág vize egybefolyik Királylehotánál (Královská Lehota). A falu híres szülötte Stróbl Alajos (1856–1926), a nagynevű szobrászművész. Innen már csupán néhány percnyi kocsiút Liptó-Újvár (Liptovsky Hrádok). Középkori eredetű mezőváros: néhány szűkös helyre szorult lakóház a meredek sziklás hegy tövében a Vág bal partján, meg egy ormótlan, magányos várrom a folyó és holtága között.
„Ez az ország egyik legkisebb vára, amelynek a mély vizes árkon kívül semmiféle védelmi berendezkedése sincs” – panaszolja Mednyánszky. Ezt nevezték Újvárnak, mert a régebbi részét még IV. Béla király uralkodása idején emelték nagy sietve a mongolok újabb támadása ellen. A 13. század derekán birtokot szerző Dancs (Donch) mester, a Balassa nemzetség őse építtette tovább, a neve először 1340-ben szerepel levélben Ujwar formában. Királyi határvárként szolgált – a lengyel kősó forgalmi útja mentén – a 15. századig, később ellenség, hódító és számos főrangú uraság lakta évszázadokon át, 1433-ban a cseh husziták, 1450-ben a lengyel Komorovszki rablólovag, három évvel később a szentmiklósi Pongrácz gróf bitorolta, 1462-től a Szapolyai, Thurzó, Batthyányi, Pekry, Balassa, Zay és további nagyurak birtokolták. A királyi korona 1703-ban szerezte vissza „az őt megillető törvényes öröklési jog alapján, de csak az után, hogy Rákóczi csapatait elűzték e vidékről”.
A várrom körüli gazdasági épületeket és urasági lakást báró Zay Magdolna építtette késő reneszánsz stílusban, néprajzi múzeumként szolgál. Liptó-Újvár országos nevezetessége, hogy 1782-ben itt nyílt meg – elsőként Európában – az erdőművelési szakiskola, amely ma is működik.
Liptószentiván (Liptovsky Ján) község rövid úton elérhető a Vág bal partján. Nyolcszáz lakosú falu, többnyire téli-nyári üdülőhely vízi sportolás, síelés céljára, kilenc hőforrása a termálfürdőt táplálja. Nehéz elképzelni, hogy ezen a helyen alapították az ősnemes Szent-Iványi nemzetséget a cseh nemesi eredetű Bohumir őrgróf (comes) fiai az 1200-as évek derekán. Márpedig IV. (Kun) László király 1273. május 27-én kelt oklevelében „Bagamerius comesnek és utódainak adja, hozzájárulva nagyatyja: Béla király rendelkezéséhez a Hybe-i (ma: Hibbe) királyi hospesek és Szepes megye határa közt fekvő erdőt. Elrendeli egyszersmind, hogy Bagamerius népei a tizedet ne neki, hanem a papjuknak fizessék”. (A Szent-Iványi család levéltára, 1230–1525, Akadémiai Kiadó, 1988)
A település magaslatán áll az ódon, tekintélyes tornyú templom. Keresztelő Szent János (szlávul: Iván) tiszteletére szentelték a 13. század végén; a négyszögű torony fölső ikerablakai még a román korból valók.
Irdatlan nagy magasságú a kelet felé néző hajó és a vele majdnem egy magasságú, fél nyolcszög záródású szentély. Jócskán szerényebbre méretezték az oldal- és saroktámpilléreket. A déli bejárat és az ablakok kőkerete ugyancsak késő román kori, rajtuk kívül csak egy körablak figyelhető meg az apszis tengelyében. Az 1600-as években védőfallal körítették a templomot, a 18. században megújították, akkor kapta barokk hagymasisakját a torony. Alapos renoválásra szorul a műemlék épület.
