A Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra jelent meg Kristian Novak horvát író Anyaföldnek nehéz sara című regénye, Bognár Antal fordításában. A műben tragédiák sorakoznak: a felkavaró történet középpontjában egy kisfiú áll, aki mintha arra lett volna hivatott, hogy mások halálának részese legyen. „Semmi jóra nem vezet, ha folyamatosan újrarágjuk” a régi szörnyűségeket – mondja a szerző.
Szondi György költő, a Napkút Kiadó vezetője és Bognár Antal fordító a horvát vendégekkel a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon: Kristian Novak íróval (jobbról a második) és a Mirko Curic költővel (Fotó: Croatica Médiaközpont)
– A németországi Baden-Badenben született 1979-ben, vendégmunkás szülők gyermekeként. Ez még a felosztott Németország időszaka volt, a hidegháborúé. Milyen volt a hangulat a kint dolgozó jugoszlávok körében?
– Engem igazából meghatároz az úgynevezett gasztarbajterlét, ahogy akkoriban a kint dolgozó vendégmunkásokat nevezték. Ez az életforma alakította egyrészt a Németország-tudatomat, másrészt pedig a hazaértelmezésemet is. Hiszen kisgyerekként egy olyan helyen éltem és cseperedtem, amely nem volt a hazám. Apám a Mercedes-Benznél, édesanyám pedig egy cipőgyárban dolgozott, munkásbarakkokban laktunk. Volt köztünk ugyan elvétve néhány török család is, de főleg jugoszláv vendégmunkások éltek ezekben a barakkokban. Voltak ott emberek Jugoszlávia minden tájáról, s ezért gyermekként én így, kívülről figyelhettem meg, hogy milyen hatalmas is az a terület, amelyről származom. De a haza nekem akkor még csak egy vízió volt.
– De a gasztarbajterlét nem tartott sokáig, hamarosan hazatértek. Miért?
– Igen, elég hamar hazakerültünk, mert édesapám megbetegedett, így gyermekkorom nagy részét a Muraközben töltöttem, Horvátországban, vagyis az akkori Jugoszláviában.
– Viszonylag sok magyar él a Muraközben. Nem volt alkalma megtanulni a nyelvet?
– Nem, sajnos ez nem jött össze. Egészen másfajta hatás ért az önök nyelvével kapcsolatban. Valóban nagyon sok magyar él ott, és valószínűleg éppen ezért a helyi nyelvjárásban, a helyi szlávok beszédében rengeteg a hungarizmus, főleg a Muraköz keleti részén. De még van időm, talán még megtanulhatok magyarul is.
– A Németországban dolgozó vendégmunkások akkoriban hogyan viszonyultak Jugoszláviához, kötődtek az országhoz, vagy már jelentkeztek a széthúzás, a későbbi szétesés előjelei?
– A lényegi dolgok tekintetében akkoriban sem történt másként semmi, mint ma. Jugoszlávia sok-sok utódállamra hullott, de ha Berlinben betérek egy horvát kávézóba valamelyik kerületben, ma is együtt találom a szerbeket, a bosnyákokat, a szlovéneket, a macedónokat, az albánokat. Olyan érzése lehet az embernek, mintha az összes szörnyűség ellenére, ami időközben történt velünk, valamiféle gravitációs erő rántana össze bennünket egy helyre. A barakkokból azonban, amelyekben annak idején éltünk, nem emlékszem semmiféle komolyabb nacionalizmusra. Talán csak a nyelvünkben, a nyelvjárásunkban különböztünk egymástól, s mi, gyerekek felakadtunk azon, hogy a dalmátok másképp beszélnek, mint mi, s rácsodálkoztunk arra is, hogy a szerbeknek milyen az akcentusuk. Ugyanakkor éreztük azt is, hogy nagyon közel állnak hozzánk. De a hétköznapi életben semmiféle jelentősége nem volt ezeknek a különbségeknek, nem éreztük úgy, hogy ezek a dolgok elválasztanának bennünket. Nem tettünk különbséget egymás közt. Mindenki úgy beszélt, ahogyan otthonról hozta, s mindez úgy volt egyben a közösség része is, ahogyan a szláv nyelvekben mondani szoktuk: „naski”. Ami annyit tesz, hogy a miénk, a mi nyelvünk, anélkül, hogy megneveznénk, hogy melyik nyelv vagy nyelvjárás ez most a sok közül. Ez jelöli mindet egyben – a különbségek ellenére is. Létezett tehát egy közösségi szellem, ez tagadhatatlan. Abban a közegben, ott, akkor elképzelhetetlennek tűnt, hogy mindebből még olyan vérontás lehet egyszer, mint amilyenhez a nyolcvanas évek végén elindult folyamatok vezettek.
– Az akkor a felosztott Németország időszaka volt, ez most, amelyben élünk, a felosztott Jugoszlávia időszaka. Hogyan élte meg az ország széthullását?
– Amikor könyvbemutatókat tartunk a nemzetközi találkozókon, vagy amikor különféle kerekasztal-beszélgetéseken egymás mellé ültetnek bennünket a más utódállamokból érkezett írókkal, akkor van egy kérdés, amit soha nem úszhatunk meg: ez. Olyan érzésem van, hogyha egyszer megtalálom a választ erre a kérdésre, és épkézláb módon tudok rá felelni, akkor soha többé nem hívnak meg az ilyen beszélgetésekre. Felnőtt időközben egy írónemzedék, amelynek a sorsát, az életét, az élményvilágát már nem határozták meg olyan mértékben a kilencvenes évek, mint a miénket. Ők új témák felé akarnak fordulni. Ennek nagyon hangsúlyos oka van: több párhuzamos értelmezése is van az exjugoszláv régióban a múltnak, a történelemnek, így a kilencvenes évek eseményeinek is. Ha meg tudnánk egyezni abban, hogy mi történt velünk, akkor a megbékélés is sokkal egyszerűbb lenne, és sokkal gyorsabban végbemenne. Így azonban, amíg mindenki másként meséli el azt, amit megéltünk, a helyzet csak zavaros lehet. Azt hiszem, hogy a kilencvenes évektől elfordulva teljesen mindegy, hogy milyen irányba nézünk, csak nézzünk már másfelé, csak végre ne ez járjon állandóan a fejünkben. Semmi jóra nem vezet, ha folyamatosan újrarágjuk, újracsámcsogjuk ezeket a szörnyűségeket. Olyanok vagyunk ezzel, mint a pszichológiából ismert traumatizált gyermek, aki mindent megtesz azért, hogy a traumát újra előidézze.
– Azt mondta, hogy nincs jó válasza erre a kérdésre. Létezik egyáltalán jó válasz?
– Ha nem nagy általánosságokban gondolkodunk, mint amikor az okos emberek elhallgatnak, és az alkalmatlan vezetők szavára meglódul a csőcselék, s az aztán már feltartóztathatatlanná válik, akkor nem.
– Tekinthetjük a válaszkeresés részének akármelyik regény megírását, amely ezeket az eseményeket dolgozza fel?
– Szkeptikus vagyok azokkal az elméletekkel kapcsolatban, amelyek a regény terét egyes ideológiák, tézisek bizonyítására és terjesztésére akarják felhasználni. Én intim történetekkel foglalkozom. Mindez csak érintőlegesen reflektálhat arra, ami szélesebb körben történik. A magyarul most megjelent regényemet is inkább egy olyan műnek látom, amely kérdéseket tesz fel – igyekezetem szerint a megfelelő, adekvát kérdéseket –, de nem vállalkozik arra, hogy válaszokat is adjon. Nem vagyok én elég ahhoz, és megfelelő rálátásom sincs mindenre, hogy vegyem magamnak a merészséget az ilyenfajta kinyilatkoztatásokra. Ez valaki okosabbnak a dolga lenne.
– Regényében mégis egymást érik az emberi tragédiák.
– Habár a regény alapcselekménye fikció, ezeket a részleteket a valós életből vettem. A Mura déli partján, így a mi falunkban is nagyon sok öngyilkosság történik, és ezek mintha ciklikusan ismétlődnének öt-hat évenként. Gyermekkoromból is emlékszem arra, amikor egy ilyen sorozat elkezdődött, de tavaly is történtek ilyen esetek. Két hét alatt három öngyilkosság egy nagyon szűk területen. Képzelheti, milyen reakciókat vált ez ki ez egy kis közösségben, megjelenik a kollektív paranoia. Mindez egyfajta sajátos narratívát alakít ki a saját maga számára, már csak azáltal is, hogy az emberek igyekeznek megmagyarázni, hogy mi miért történik.
