Szemünk előtt megszülető, időalapú művészeti alkotások vonzásában

A Bukta Imre kertjében végzett művészeti akció megidézése képernyőn, amely egy ajtóként is értelmezhető (Fotó: Varga Imre)

Míg a klasszikus műveknél mi magunk határozzuk meg, hogy egy alkotás előtt mennyi időt töltünk, addig az időalapúak esetében a látogatónak egy előre meghatározott időtartamot kell rászánnia a szemlélődésre, amely alatt az adott munka feltárul előtte. A fővárosi Bálnában található Budapest Galéria kiállításán, az Időalap című válogatáson március 20-ig látható alkotások e művészet kategóriájába tartoznak. A nettó négy és fél órás anyag esetében tehát nagyon fontos a látogató türelme és figyelme, ezek a művek ugyanis csak attól léteznek, ha valaki végignézi őket, ahogy a tárlat elején egy tabló is figyelmeztet erre. Némi támpontot ad a szöveg a befogadói attitűdökről is, amelyek rögtön háromfélék lehetnek. A kognitív befogadó a munkák többségét már ismeri, látta is őket más kontextusban, ezért őt inkább a mostani kiállítási mód, a „koreográfia” érdekli. A didaktikus látogató néhány művet kiemel és azokat nézi végig, míg a pragmatikus tudja, hogy a munkák többsége az interneten is elérhető, a kihelyezett QR-kódok segítségével azokat összegyűjti és otthonában alkalmanként majd elő is veszi akár.

A kiállítást Barnaföldi Anna Mindenképpen megtanulásra szánt szövegrészek című installációja nyitja meg, amely egy 1977-es és egy 2002-es kiadású történelemkönyv kiemelt részleteivel foglalkozik: azokat összehasonlítva a szelekció szubjektivitására mutat rá. Az installáció két részből áll: a vitrinbe kihelyezett tankönyvekből, amelyekből kivágta a kiemelt részeket, illetve filmtekercsre fűzött, aláhúzott sorokból, amelyek ezáltal egymásra vetíthetővé és összehasonlíthatóvá válnak.

A digitális kultúrát tágabban értelmező szekcióban láthatók a 19 Szabadfogású Számítógép Verseny nyertes munkái, ezeken keresztül bepillanthatunk a fiatalok kreatív számítógép-használatának sokszínűségébe. Egy másik egységben megtekinthető Maurer Dóra kultikussá vált Időmérés című munkája és annak filmes elemzése, amelyben az „egység” a kép kivágásával megegyező méretű lepedő, amelynek ismétlődő félbehajtogatásával a képmező egyre kisebb lesz, majd eltűnik.

A kiállításon néhány munka a régi (analóg, tehát a „múlt”) és az új (digitális, azaz „jelenidejű”) összemosásával alkot érdekes játékot. Vándor Csaba a népdaltól ihletett, Lemegyek a földbe lakni című kisfilmje egy archaikus alapműből, illetve a Bukta Imre kertjében végzett művészeti akció dokumentációjából indul ki, amelyet digitális eszközzel tár elénk. A képernyő maga egyébként a földkupacra helyezett ajtóként is értelmezendő, amivel Vándor voltaképp újra jelenvalóvá teszi az egykori művészeti akciót. Szécsényi-Nagy Lóránd munkája hasonlóan társítja egymáshoz a régit és az újat: egy Nipkow-tárcsás mozgókép-továbbítót úgy alakított át, hogy abban a magunk leképeződését láthatjuk, ezzel pedig lényegében a mai szelfikultúrát, az önfényképezést is megidézi.

A különféle hangokkal dolgozó alkotások közül izgalmas például Németh Hajnal Összeomlás című munkája, amelyben a passzív interjúszövegeket operaénekesek adják elő egészen változatos helyszíneken, mondjuk autógyárban, szerelőcsarnokban. A történetekkel így végigkövethető egy autó pályafutása a gyártástól egészen a karambolig. Monhor Viktória Danger Music #17 műve szintén a hangra épít, a kimerülésig üvöltés a fő motívuma.

A kiállítást jobbról és balról is egy-egy speciális terem zárja. Előbbi helyiségben a C3 médiamúzeum 1.0 projektjével betekintést nyerhetünk a korábbi művek és korábbi anyagok történeti kontextust teremtő halmazába, a másikban pedig a Promenád című 3D-s installáció segítségével a látogató egy másik dimenzióba „léphet be”.