Kultúra
Portré: Felejteni soha nem szabad
Egy szemtanú cenzúrázatlan beszámolója ötvenhatról a Hídemberekben
– 1956-ról már nagyon sokféle alkotás készült. Hogyan lehet hitelesen és eredetien hozzányúlni ehhez a témához?
– Nehezen. Nem mindig az eredetiség a legfontosabb szempont, inkább, hogy ne hagyjuk feledésbe merülni a múltat. Ami engem sokkal jobban izgat, az a hitelesség és ebben a tekintetben szerencsés voltam, mert amikor riportalanyt kerestem a filmhez Szalay Kristóf barátom figyelmembe ajánlotta apukáját: dr. Szalay Károlyt. Egy vasárnapi családi ebédnél kezdett mesélni nekünk és unokáinak 1956-ról. Néhány perc sem kellett hozzá s annyira meggyőző volt Karcsi bácsi, az ő hitelessége és karizmája, az a felbecsülhetetlen értékű történelmi poggyász, amit felnyitott előttünk, hogy nem volt kérdés, ezt a filmet meg kellett csinálni.
– Úgy tudom, a film fő vonalát egy könyv adta.
– Igen, Szalay Károly fiatalkorában osztályellenesnek számított. Így csak 1956-ban kezdetett el egyetemre járni, miután Sztálin meghalt. Osztályellenessége miatt tanítóként a csepeli munkásnegyedben kellett dolgoznia. Az akkori vezetés ezt nyilvánvalóan száműzetésnek szánta. Pályája során számos monográfia, esszé és regénye jelent meg. Az akkoriban nagy szerephez jutó cenzúrát kijátszva jelenhetett meg a Szerelmes éveink és a Párhuzamos viszonyok című regénye. Ez az utóbbi könyv adta a film fő vonalát.
– Mi a film legfontosabb üzenete?
– Legfőképpen, hogy újra és újra beszélni kell arról, ami történt, mert felejteni soha nem szabad és, hogy átadjuk a gyermekeinknek – és, ahogy ezt Karcsi bácsi is teszi az unokáinak – mindazt, amit erről az időszakról tudni kell. Mert azt gondolom, hogy akik a rendszerváltás után születtek, minden igyekeztük ellenére is nehezen tudják becsülni a demokráciát, mert a szabadságot nehéz szabadon értékelni. Pedig azt gondolom, hogy a szabadság talán az egyik legalapvetőbb emberi igényünk és, ha ezt valaha is elvennék tőlünk, mi, akik akkor még nem éltünk, ekkor értenénk meg igazán 1956 gondolatát. Számomra Karcsi bácsi mondandója különös figyelmet érdemel, mert az ő különösen érzékeny és alapos megközelítése egyben egy kortörténeti ábrázolás is. Pontos képet kaphatunk az igazi 50-es évekről, a fájdalomról, a szenvedésről és a mérhetetlen nagy feszültségről, ami az emberekben lakozott.