Keresztülvergődve a schengeni ukrán–szlovák határnál, búcsút vettünk a keleti kényelemtől. Átjutva egyik percről a másikra megváltozott a táj: ez a ritkán lakott, csendes, erdős nyugati Ung-vidék. Az ezerméteres Vihorlát-hegység déli lábánál és Szlovákia legnagyobb tavánál járunk, amely víztároló még a mi Velencei tavunkénál is nagyobb vízfelületű és mélységű. A zempléni Széles-tavat (Zemplínska sírava) a Laborc folyó vizével öt évig töltötték 1961-től kezdve. Északi partja közelében festői látványt nyújt a hegylánc előterében magasodó építmény, Vinna (Vinné) vára.
Tarna várának is nevezték régen az Árpád-kori eredetű erősséget. Magyarország északi határát védte a Kárpátok kereskedőútjai, a folyók szorosai mentén, IV. Béla király 1247. évi parancsára. Második honalapítónk a főpapokat is várépítésre ösztökélte a tatárok pusztítása után. Később az egyik, Kaplony nemzetségbeli főuraság – akkori ungi főispán – dühében megkorbácsolta az ifjú IV. (Kun) László királyt. Büntetésül elkobozták a vérmes nagyúr birtokait (később visszakapta). Egy másik fura várúr, a misztikus Eödönffy István – akit XIV. Lajos francia király is vendégül látott udvarában – ördöngös boszorkánymester hírében állott az 1600-as években. Sokan inkább Eördögfynek titulálták, aki még Wesselényi Ferenc nádort és a kíséretét is elvarázsolta különös hókuszpókuszaival.
Vinna 18. századi, késő reneszánsz kastélya a közeli Nagymihály (Michalovce) hasonló kvalitású építményére emlékeztet. Ez utóbbi negyvenezres város a történelmi Zemplén vármegye keleti határán, a Laborc folyó völgyében, 2011-ben összesen százhat magyart számláltak össze benne. Elsőként északi szlávok, az ezredforduló korától már magyarok éltek e területen. A tatárjárás után német ajkú telepesekkel pótolták az elpusztított lakosságot. Írásban 1244-ben bukkant fel a neve, amikor IV. Béla király városi rangra emelte a Korponát, és összeíratta az újraéledő környező helységeket.
Akkor még „possessio Michal”, 1258-ban már „preadium Mihal” néven említették, a németek „Grossmichel”-nek nevezték el. Árumegállítási és vámszedési jogot 1346-ban, majd 1374-ben heti piactartást, 1399-től országos vásártartási kiváltságot nyertek el Nagymihály polgárai, I. (Nagy) Lajos, aztán (Luxemburgi) Zsigmond királytól. Újabb mezővárosi szabadalmat 1416-ban kapott a település, később a Sztáray-uradalom központja lett. Az 1440-es években cseh, morva és lengyel huszita martalócok törtek a vidékre, 1473-ban még egyszer megpróbálkoztak kifosztani Nagymihályt.
A város első céhét 1651-ben alapították, 1674-ben már a szűcsöknek, szabóknak, gombkészítőknek is volt cégtáblájuk, 1698-ban a mészárosok és csizmadiák alkottak céhet. Három kastély is állt a településen, a Forgáchoké, az Erdődieké és a Sztárayaké. Máig ékessége az utóbbi, a helység régi várának helyén épült reneszánsz palota, az öreg plébániatemplom szomszédságában. A remekül restaurált épület a Zempléni Honismereti Múzeum otthonaként szolgál, árnyas kertjében az 1980-as években egy 11-12. századi körtemplomot tártak fel és konzerváltak a régészek.
Már 1290-ben fennállt a Szűz Mária tiszteletére szentelt egyház és plébánia, a mostani nagy templom helyén, 1313-tól megnagyobbították, ekkor már a korai német stílusú gótika jegyében. A lakosság gyarapodását követve bővítették, mígnem a 16-17. századi vallásháborúkban többször is súlyosan megsérült. Méretei és részletei a mai ember számára is meghökkentőek: a háromhajós belső tere, csúcsíves kori részleteinek maradványai – kőkeretes kapuk és ablakok, csigalépcsős feljárók, külső támpillérek és figurális vízköpők – tanúskodnak a régmúlt időkről. Igencsak értékes a templombelső 18. századi barokk berendezése. Régi oltárát Ungvárról szállították ide 1772-ben. Ötemeletes tornyában 1436-ban öntött bronz harang függ. A kicsiny „óvárost” kilencven százalékban legújabb kori, sokemeletes panelházak övezik, asztalon tervezett egyenes utcák, széles sugárutak – más világ.
