Mindenekelőtt rengeteg olyan embert, aki vagy találkozott már a nagy magyar festő nevével, de képeiből alig ismert valamit, vagy még nem is hallott róla, és most megismerhette.
Az Ermitázs hivatalos közleménye szerint ez idő alatt egymillió látogatója volt a múzeumnak (ne feledjük, hogy a kiállítás idején rendezte Oroszország a labdarúgó-világbajnokságot, jelentős szentpétervári mérkőzésekkel), és mivel Munkácsy képeit a főlépcsővel szemben nyíló Bálteremben (II. Miklós Terem) helyezték el, a látogatók többsége feltehetően Munkácsyval kezdte az Ermitázs megtekintését. Az 1764-ben Nagy Katalin cárnő által alapított múzeum hárommilliós gyűjteményével egyike a világ legrangosabb múzeumainak, kiállításain az ókor remekműveitől a reneszánsz legnagyobb festőin át a huszadik század avantgárd művészeinek munkái közül válogathat a néző. És nem utolsósorban itt található a világ egyik legszebb festménye, amelyről közel nem esik annyi szó, mint a Mona Lisáról, Rembrandt van Rijn A tékozló fiú hazatérése, az emberi szenvedés és együttérzés egyik legmegrázóbb ábrázolása. Munkácsy Mihály, akinek egész életében Rembrandt volt a festői példaképe, megunhatatlan „olvasmánya”, büszke és boldog volna, ha tudhatná, hogy néhány teremmel odébb az ő munkái függnek a pannókon.
A hatalmas teremben, amelynek derengő fehér-arany színvilágához igazították a hordozó halványszürke pannókat, hatvanöt Munkácsy-kép volt látható. A kölcsönző intézmény, a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria negyvenöt saját és húsz, Pákh Imre műgyűjtő által birtokolt művel mutatta be a nagy magyar festő életművét. Az összeállítás kiválóan reprezentálta Munkácsy festészetének stílusbeli változásait a romantika és realizmus átmenetében megfestett Dűlő szénásszekértől, a közismert Ásító inason át a Barbizonban festett Rőzsehordó nőig vagy a remek Cigányok az erdőszélen című képig, és tovább. A festő pályáját meghatározó Siralomházat egy későbbi, saját kezű replika képviselte, de látható volt az egyik legizgalmasabb tájkép, a Poros út II is. És ha már a tájképeknél tartunk föltétlen említést érdemel a Tájkép fasorral, emeletes házzal, a Hazafelé, a Mosónők két változata. A portrék között kiemelkedett Munkácsy Önarcképe, az orosz közönség által különösen kedvelt Liszt Ferenc arcképe, valamint a műtermi jelenetbe komponált kettős arckép, Munkácsy és felesége a Műteremben.
A Krisztus-képeket két redukció, a Krisztus Pilátus előtt és a Golgota képviselte, illetve néhány hozzájuk készült remek alaktanulmány. Kár, hogy a Debrecenben őrzött monumentális változatok nem kerültek be a válogatásba, ugyanis a hatalmas terem szinte megkívánta ezeket a méreteket.
Igen gazdagon mutatta meg a tárlat Munkácsy 1880 utáni festészetének értékeit, az ugynevezett „szalonképek” időszakát, amely még két évtizeddel ezelőtt is jórészt hiányzott a festő életművének bemutatásaiból, pedig Munkácsy életművét csak ezekkel együtt lehet elhelyezni az egyetemes művészettörténet kereteiben. Ennek elsődleges oka az volt, hogy a képek zöme, közvetlenül elkészültük után, amerikai vagy angol gyűjtőkhöz került, a legtöbb holléte sokáig ismeretlen volt, és még mindig számos alkotás rejtőzik zárt magángyűjteményekben.
Az utóbbi években a helyzet megváltozott, köszönhetően elsősorban Pákh Imre gyűjtői szenvedélyének, aki lehetővé tette, hogy a közgyűjteményi anyagot a nemzetközi eklektika jelentős műveiként számon tartott Munkácsy-képekkel lehessen kiegészíteni. A Pálmaházban, a Sétány a Parc Monceaux-ban,
a Készülődés a papa születésnapjára, a Mosó asszonyok, a Pásztorlányka, és a sort lehetne folytatni, egy festőileg rendkívül gazdag, zenei jellegű alkotói folyamat eredményeként Munkácsy középső korszakának kiemelkedő darabjai.
A felsorolt művek egyikén sem dominál a téma, Munkácsy számára a kép egésze, a háttér bonyolult, de soha nem tolakodó sokrétűsége legalább annyira lényeges volt, mint az előtérbe helyezett cselekmény. És éppen e tekintetben különbözik leginkább számos hasonló témát feldolgozó kortársától. Életművének valódi értékét csak annak teljes bemutatása, elemzése, nemzetközi kontextusba való elhelyezése mérheti fel. Úgy, ahogy ez a világ egyik legnagyobb múzeumában, az Ermitázsban ezen a nyáron megtörtént. w
Boros Judit
művelődéstörténész
