A történelmi Szepes vármegye rangban második települése (Lőcse után) Igló. Legkorábbról ismert lakói kabar eredetű magyar, fegyveres királyi gyepűőrök voltak, akik már az 1100-as években megtelepedtek a felső Hernád-völgy erdővidékén és a Magas-Tátra déli lábánál. Igló és Lőcse még csak formálódó irtványközség volt, amikor 1241-ben a mongol horda végigpusztította a Szepességet.
Pár évvel a tatárvész után már német ajkú – szászországi és türingiai – betelepülőkkel osztoztak a maradék magyarok a régi és új lakóhelyeken. Mint meleg eső után a gomba, úgy szaporodtak a soltész falvak, a jövevényeket csoportosan bevándoroltató szász elöljárók (Schultheissek) irányításával. Eleinte csak egyszerű kő egyházaik – kisméretű egyhajós szentélyes épületeik – voltak. Közülük alakítottak át kéthajóssá többtucatnyi templomot a 13–14. században. Ennek a különleges, Európában ritka típusnak az utolsó három megmaradt szepességi emlékét mutatjuk be.
Szepessümeg (Smiz’any, Schmögen), az elmúlt harminc év alatt Iglóval egybenőtt nagyközség a várostól nyugatra, a Hernád folyó bal partján fekszik. IV. Béla király 1254-ben kelt oklevelében „Sumugh”, 1282-ben a latinos „Simighium” formában jelentkezett a hely neve írásban. Szolgáló népei a szepesi királyi vár (kiváltságos) szerviensei voltak. III. András király – az Árpád-ház utolsó „aranyágacskája” – 1293-ban felmentette az addig kötelező adófizetés alól az akkor már túlnyomó többségben levő sümegi szász polgárok közösségét. A 14. század elején az Itáliából Károly Róbert kíséretében magyar földre bevándorolt Drugethek birtoka lett a település. Az azt követő fél évszázadban bővítették kéthajóssá a helység Szent Kereszt titulusú plébániai egyházát. Alaprajza, szerkezeti és statikai megoldása az egy középoszlopon nyugvó, négy kereszt-boltszakaszos társaihoz kapcsolja az építményt. Ugyancsak közös korabeli rokonaival a leggyakrabban előforduló négyszögletes belső terű, kelet felé néző szentély a tőle északra nyíló sekrestyével. A hatszögletű, dísztelen fejezetű karcsú pillérből levélrügyekből kibomló, keskeny kőbordás csúcsíves boltfiókok szinte égbe szökő mennyezetet képeznek.
Talán ez a puritán boltozat a legbravúrosabb a többiekéhez képest. Kárpótolja a látogatót a Szepessümeg tágas főterén álló templom túlzón leegyszerűsített, lélektelen látványáért. Kívülről szemlélve a 18. századi, kincstári barokk stílusban leegyszerűsített falait, a rutinból átszabott déli ablakait és bejáratát, még a középkori eredetű harangtorony megdicsérésétől is elmegy a kedvünk. Nem szólva az 1924-ben az épület északi oldalához ragasztott harmadik, csúf neogótikus „hajóról”. Átrándulunk hát a közeli Poprádtól északra található Mateócra. A város körzetéhez tartozó, úgynevezett alvótelepülésnek számító, egykor városi rangú helység egyetlen régi építménye a 13. századi templom. Mateóc (Matejovce, Matzdorf) első ízben 1275 és 1279 között szerepelt összeírásban „villa Mathey” alakban. A helynév a Máté személynév átvétele. Mateóc is egyike volt a Zsigmond király által 1412-ben Lengyelországnak elzálogosított 16 szepesi városnak, melyeknek élete csaknem háromszáz évig – Krúdyval szólva – mély álomba merült.
Egyházának Szent István király titulusa bizonyosan középkori eredetű, hiszen a plébánia legfőbb kincse a Szent Istvánt és Szent Imre herceget ábrázoló, a 16. század elején Lőcsén készült szárnyas oltár. Az 1400-as esztendők végéről maradt fenn épségben a diadalív faragott feszülete, valamint a szintén gótikus bronz keresztelőmedence. A templom szerkezete, alaprajza a lehető legszabályosabb: két pillérrel kettéosztott ikerhajó, négyszögletes apszis, északi szentély. Mintha csak egy korabeli típustervből dolgozott volna az építőmester. Végül azért csak „kitört” belőle a művészi szabadság: a szentély felőli tartóoszlopot – egyedüli szepesi példaként – négyszögformájúra, a sarkain pálcatagokkal profilozva készítette el. Ugyancsak az ismeretlen mester kezétől származhatnak a boltív gyámköveinek kőbe faragott, artisztikus emberarcai.
A Poprád vize menti Mateócra aligha ismer rá, aki járt erre az 1970-es években. Az 1971-ben forgatott Szindbád-film őrizte meg a festői utcasora és néhány öreg háza akkori képét. Még megvolt 1976-ban a hosszú házsor, azóta tízemeletes panelház magasodik a helyén. Lakói többnyire „nem szlovákok”, ezért a templomkert mindig gondosan kulcsra-lakatra van zárva.
Azok a Magas-Tátrát kedvelő turisták, akik a poprádi vasútállomásról a hegyre felvezető fogaskerekű vasút élményét választják, modern kori üdülőhelynek olvashatják a „Velky’ Slavkov” állomás feliratát. Nagyszalók (1281: Zolok) község már a 12. században létezett. Ez a helynév az Árpád-kori Szalók-nemzetség sajátja is lehetne, ha a történeti források is megerősítenék. II. Géza király uralkodása alatt (1141–1161) német ajkú bevándorlók telepedtek le a Tátra déli lankáján (Gross-Schlagendorf). A három állítás nem mond ellent egymásnak: IV. Béla király 1245-ben a szepesi lándzsások szabadalmait erősítette meg, a szászokra csak később került sor. Zalouk 1271-ben lett tagja a cipszer (szepesi szász) falvak közösségének. Kiváltságos helység volt, mégsem úszta meg, hogy Zsigmond király 37 ezer cseh ezüstgarasért elzálogosítsa lengyel „kollégájának”. Népe 1465-től a Szapolyai família szepesi várának szolgált. 1910-ben 932 lakosából 807 német ajkú, 83 tót, 42 magyar volt; a 2011. évi népszámláláskor 1084 szlovák és 71 cigány lakost írtak össze.
A község közepén áll a Szent András apostol vértanú tiszteletére szentelt plébániatemplom, amely 1251-ben épült, közel egy időben a poprádi Szent Egyed-egyházzal. Szinte méretpontos mása. Kéthajóssá az 1300-as évek derekán bővítették. Nyugati tornya tisztán 13. századi, a hajó és a szentély csúcsíves. Magas, gótikus mérműves ablakai a 14. század végén készültek. A hajó déli oldalán nyíló, remek mívű, román kori–korai gót stílusú díszkapu, szőlőfürt- és levélmintás faragványával, az egyik legszebb a maga nemében, fedett előtér védi. Részben átformálták 1861-ben a templomot; két 15. század végi szárnyas oltára a budavári Magyar Nemzeti Galériában látható. A díszes bejárat kőkeretét nemrégiben okker és citrom színekre festette át egy önkifejező kortárs piktor.
