Ma este mutatják be európai premierként a Veszprémi Petőfi Színházban Tom Schulman Holt költők társasága című darabját. A kultikus film színpadi változatáról a színház igazgatója, az irodalomtanárt alakító Oberfrank Pál lapunknak elmondta: kitartó munkával szerezték meg a jogokat, a dráma pedig nem elsősorban a lázadásról szól, hanem arról, hogy gondolkodó és érző emberek legyünk.
Oberfrank Pál: Ez a mű a gondolkodás és az érzékenység fontosságáról szól (Fotó: Veszprémi Petőfi Színház)
– Úgy tudni, jó néhány éven át készültek a darab előadására. Milyen út vezetett a bemutatóig?
– A helyzet főleg azért volt bonyolult, mert maga a film nem egy már létező színpadi mű alapján készült. Nehézséget jelentett, hogy megtaláljuk, kinél is vannak a jogok, később pedig az, hogy komolyan vegyék a megkeresésünket. Aztán másfél évvel ezelőtt hírét vettük, hogy New Yorkban bemutatják színházban, s ezután sikerült felvennünk a kapcsolatot az ügynökséggel. Végül a nyáron kaptunk zöld jelzést, és akkor kaptuk azt az örömteli hírt is, hogy használhatjuk a forgatókönyv írója által készített remek színpadi változatot. Az előadásunk európai premier lesz, a világon másodszor mi mutatjuk be. Egyébként picit úgy érezzük, van közünk ahhoz, hogy végül elkészült Tom Schulman átirata, mert kitartóan írtuk a leveleinket Amerikába.
– Az előadás mennyire igazodik a filmhez?
– Nagyon hasonló, de kissé leegyszerűsített, mert az író összevont szerepeket. Az iskola igazgatója, az apa és a tanár mellett csupán hat diák figurája és egy leány jelenik meg. Fizikailag azért többen is jelen lesznek, amikor ez indokolt, de a szerző alapvetően kamarajátékká írta át a történetet.
– A kezdetektől egyértelmű volt, hogy ön John Keating irodalomtanárt alakítja majd, és nem az apát vagy az igazgatót?
– Ezen én is gondolkodtam, mert például a szigorú apát is szívesen eljátszanám, úgy érzem, az is nekem való. De a színházunk igazgatóhelyettese, Egresi Zsuzska – akinek a legnagyobb vágya volt e darab bemutatása – és maga a rendező, Funtek Frigyes is azt gondolta, hogy nekem egyértelműen a tanár figuráját kell megformálnom. Természetesen örültem neki, hogy így gondolják.
– Ezek szerint tud azonosulni a vérbeli pedagógus figurájával, aki egyéni módszereivel lázad a hagyományos iskolarendszer ellen?
– Úgy hiszem, hogy valójában nem is a lázadáson van a hangsúly, hanem inkább a költészeten, a költői látásmódon és az érzékenységen. A tanárnak az a célja, hogy a diákoknak legyenek saját gondolataik és véleményük, amelyet meggyőződéssel vállalnak. Ezt nem a rendszer felforgatásáért teszi, hanem mert azt gondolja, az ember úgy tud a társadalom hasznos tagja lenni, ha nem megy a csordával, hanem ha gondolkodó és érző lény. Erre akar a költészeten keresztül rávilágítani. Azt várja el mindenkitől, hogy keresse meg a saját személyiségét. Tehát nem felkelést akar szítani, noha abban a közegben, ahol ezt képviseli, valóban valóságos lázadásnak felel meg.
– Ön is tanított a Kaposvári Egyetemen, a tapasztalataiból tud most építkezni?
– Igen, és bár egy ideje már nem tanítok, mostanában is foglalkoztam fiatalokkal. Nagy boldogság velük dolgozni, mert annyi tisztaság, ártatlanság, szeretetéhség és őszinteség van bennük, hogy a közös munka igazi ajándék. Emellett abból is sokat tudok meríteni, hogy nagyon sok verset mondok, több költői estem is van. Ezen keresztül rengeteg mindent el lehet mondani, és szakmailag is nagyon fontos egy színész számára, mert így tanulunk meg komponálni, gondolatokat sűríteni és érzéseket kifejezni.
– A Holt költők társaságának legfőbb üzenete tehát az, hogy legyünk gondolkodók és érző lények, és hogy éljük meg a pillanatot. Ön szerint ez a mondanivaló most is aktuális?
– Azt hiszem, hogy nekünk, magyaroknak ez fontos üzenet lehet, mert hajlamosak vagyunk a depresszióra, ahogy arra is, hogy halasztgassuk a dolgainkat. Annak idején a piaristákhoz jártam gimnáziumba, ahol volt egyfajta lendület, nyitottság és frissesség. Azt gondolom, hogy a carpe diem, azaz az élj a mának üzenet felelősségével érdemes élni, és fontos ezt közvetíteni és átadni az embertársainknak is.
