Örökség és újítás – Kortárs magyar kézműves remekek címmel látható a Várkert Bazár Testőrpalotájában a hazai népi kézművességet bemutató tárlat. Ahogy a kurátor, Fülemile Ágnes mondja, Magyarország és a térség sajátos társadalomtörténete miatt a hagyományos paraszti létforma a 20. század közepéig fennmaradt, így népi kultúránk egyes elemei a legutóbbi évtizedekig megőrződtek.
A tojásírók változatos díszítő formákat alkalmaznak országszerte (Fotó: Hegedüs Róbert)
A mai magyar kézművesmozgalmat bemutató kiállítás – amelyet a NESZ (Népművészeti Egyesületek Szövetsége) a Várkert Bazár felkérésére valósított meg – a közel ötezer tagot számláló szövetség legkiválóbb, jelenleg is alkotó mestereinek munkáiból nyújt válogatást. A többségében zsűrizett, díjazott „mesterremekek” az utóbbi tíz-tizenöt évben születtek, és jól reprezentálják azt a gazdag műfaji, technikai és alkotói sokszínűséget, amely a népi kézművesmozgalom sajátja.
A kiállítás ötszáz négyzetméteren, öt teremben kétszázötven alkotótól mintegy kétezer tárgyat mutat be. A bemutatott mesterségek felölelik a kézművesszakosztályok által képviselt kismesterségek szinte teljes spektrumát. A tárgyak ihlető forrása a magyar paraszti népművészet. „A tárgytípusok, anyaghasználat, technikák, díszítések a népművészet és a kézműves kismesterségek hiteles ismeretén alapulnak. Kiállításunk bemutat rekonstrukciós jellegű tárgyakat, ezek mellett a népművészeti hagyomány keretein belül maradó, de kreatív alkotói variációkat megmutató tárgysorozatokat, továbbá a hagyományos keretekből kilépő, már iparművészeti szemlélettel alkotott mai tárgyakat is.
Törekedtünk arra, hogy a tárgyértelmezés, megközelítés e fenti három fokozatát lehetőleg minden tematikus blokk esetén megmutassuk” – mondta el lapunknak Fülemile Ágnes, a kiállítás kurátora.
A kurátor nem csak a paraszti népművészetben és kézműipari kismesterségek hagyományában gyökerező hiteles tudás megmutatását tartotta lényeges szempontnak. A piaci hatásoknak túlzottan alárendelt vásári termékek mellett a mértékvesztett dekorativitásról és a technikai bravúrok öncélú hajszolásáról árulkodó tárgyakat is kiszűrték. „A munkákon érezzük a ráfordított időt, a mester kezének érintését, az elődök tudása és szépérzéke által kicsiszolt, de az egyéni alkotó elképzelése által új formát öltő hagyomány kimeríthetetlen gazdagságát. Ezek a tárgyak barátságosan simulnak a kezünkbe, ruhatárunk egyéniséget sugárzó, egyedi darabjaivá válnak, otthonosságot teremtenek” – emelte ki a szakember, aki szerint lelassulni, időt hagyni, önmagunkra és egymásra figyelni az életvezetés régi-új bölcsessége, amely az utóbbi években a környezettudatos emberek törekvésévé vált. „A kevesebb néha több elve minőség-tudatos választást és valóságos értékközpontúságot jelent. Ennek az eszmélésnek a része a kézművesség új reneszánsza” – fogalmazott.
A magyar kézművesmozgalom nemzetközi összehasonlításban is egyedinek tekinthető, hazánkban ugyanis nem ment feledésbe a hagyományos falusi háziipari és kisvárosi kézműipari tudás. A folytonosság fenntartása szempontjából kulcsjelentőségű korszak volt az 1970–80-as évek, amikor a kor fiataljainak egy, a paraszti kultúra iránt tudatosan érdeklődő csoportja az idős mesteremberektől, asszonyoktól átmentette a tudást, még éppen a hagyomány elmúlása előtti utolsó pillanatokban. Mellettük az 1970-es évektől induló táncházmozgalom fiataljai is a népi kultúrára fókuszáltak, a Kárpát-medence, az egykori történeti Magyarország területe még élő magyar és nem magyar paraszti kultúrájának, népzenéjének és néptáncainak a feltárása, aktív elsajátítása és a modern városi életmódhoz való igazítása vezérelte őket.
„Magyarországon és a térségben sajátos társadalomtörténeti okokra visszavezethetően a hagyományos paraszti létforma elmúlása későn, a 20. század közepétől következett csak be, és a népi kultúra egyes elemei vagy töredékei egészen a legutóbbi évtizedekig megőrződtek. Ezért a népművészet és népi mesterségek újrafelfedezése idején, a 20. század második felében a hagyományos ismereteket nem történeti forrásokból kellett nehézkesen rekonstruálni, hanem a még élő utolsó mesterektől, hímző-varró asszonyoktól, zenészektől, táncosoktól még közvetlenül lehetett tanulni” – ismertette Fülemile Ágnes, aki hozzátette: az élő tudás átadásának hagyományos személyes folyamata miatt az elsajátított ismeretek mélységének csak az egyéni törekvések szabtak határt. S ezáltal a mai alkotók technikai felkészültsége nemcsak egyenértékű, de sok esetben – részben a tudatos alkotói igényesség miatt – túl is szárnyalja egykori mestereik tudását.
A tárlat november 22-ig tekinthető meg.
