Sokan várták a 2008-ban meghalt Dénes József (Dönci), az Európa Kiadó és a Balaton gitárosának Szökésben című életrajzi könyvét.
A kézirat a szerző születésétől, 1957-től a magyar underground történetének egyik legkülönösebb figurája, Dixi 2002-es haláláig tart – róla Bereményi Géza írt kultuszregénynek számító könyvet, Vadnai Bébi címmel. Kiadása a könyv lezárása óta, azaz több mint tíz éve húzódott, s nemrég a Jaffa Kiadónál jelent meg. Egy korszakról szóló visszaemlékezést nyilván máshogy lát és ítél meg az, aki az események résztvevője volt, illetve az, aki életkora miatt nem. Ez jól látszik a recepción: a kritikák és recenziók egy része nosztalgikus, személyes hangon szólal meg, a szövegre, annak egyes passzusaira minduntalan válaszolnak az egykori tettestársak.
Máshogy viszonyul azonban Dönci könyvéhez az, aki a hőskorszakban még gyerek volt, esetleg meg sem született, és a magyar underground kezdeteinek történetét, sőt a korszak emlékezetét is a megmaradt felvételekből, a még játszó zenekarok fellépéseiből, mások emlékezetéből, mesékből, fényképekből, amatőr videókból kell összeraknia. Ami a legfeltűnőbb: a Szökésben számtalan rétegéből csak az egyik az önéletrajzi szál. Aki ismerte a szerzőt, alighanem az ő hangján hallja olvasás közben, hogy milyen volt 1957-ben egy rangon alul férjhez ment dzsentrilány gyermekeként megszületni a Mester utcába, majd kóterbe kerülni, átlavírozni az oktatási intézményeken és a Kádár-kor sűrű igazságtalanságain, a katonaságon, az elmegyógyintézeten, a zenekarokon, a Hit Gyülekezetén és a házasságokon.
Mindennek a hátterében azonban – mert a szerző jó mesélő – feldereng a Kádár-kor végvonaglásának ideje. Az a korszak, amelyben, bár papíron mindenki egyenlő, és a bel-budai értelmiségi családok gyermekei ugyanannak a közösségnek a tagjai, mint a kóterben nevelkedett fiú, sőt nem is érzékeltetik vele az osztálykülönbséget, ő maga minduntalan szembesülni kénytelen azzal, hogy nem egy helyről jöttek. A kötetben vezetéknevén meg nem nevezett testvérpár – noha mindenki tudja, kikről van szó –, akik az Attila úton lakásszínházat, szalont, magán kultúrközpontot tartanak fenn, a konzervatóriumba járó barátnő életlehetőségei, kilátásai, helyzete gyökeresen mások, mint a – saját megfogalmazása szerint – szoba-konyhás „prolivircsaftból” induló Döncié. Miközben meleg hangon emlékezik meg az őt mindenben segítő Hegedűs Péterről – Peter Ogiról, a Spions alapítójáról –, aki disszidálásáig természetes módon a Zeneakadémia hallgatója, megírja azt is, hogy ő maga, noha számtalanszor felvételizik, esélyt sem kap. Nem a megfelelő osztályból jött. Ugyanilyen szenvtelen módon írja le a hetvenes évekbeli katonáskodást, amelyből az elmegyógyintézetbe menekül inkább, a Balaton-felvidéki nyarakat, aztán a nyolcvanas évekbeli Mester utcai mikroklímát, és ugyanígy igyekszik megrajzolni a Hit Gyülekezetébe betérők arcvonásait is.
Mindezek mellett-felett pedig ott van a magyar underground-történet: számtalan dokumentumértékű részletet megtudunk az Európa Kiadó alakulásáról, csakúgy, mint az összes zenekarról, amelyben játszott. Végül elérünk 2002-ig. Erre már – mint a kilencvenes évekre – emlékszünk. Amire meg nem emlékezhetünk, az épp Dönci által vált az eddiginél jobban láthatóvá, mint például a Kádár-kor sűrűjének ocsmány kétszínűsége.
Amit esetünkben nem tud átszínezni a nosztalgia, azt átszínezi egyfelől az undor – másfelől a csodálat, hogy akadtak, akik ebben a közegben képesek voltak olyan érvénnyel megszólalni, hogy ma is megáll minden soruk és minden hangjegyük.
Máshogy viszonyul azonban Dönci könyvéhez az, aki a hőskorszakban még gyerek volt, esetleg meg sem született, és a magyar underground kezdeteinek történetét, sőt a korszak emlékezetét is a megmaradt felvételekből, a még játszó zenekarok fellépéseiből, mások emlékezetéből, mesékből, fényképekből, amatőr videókból kell összeraknia. Ami a legfeltűnőbb: a Szökésben számtalan rétegéből csak az egyik az önéletrajzi szál. Aki ismerte a szerzőt, alighanem az ő hangján hallja olvasás közben, hogy milyen volt 1957-ben egy rangon alul férjhez ment dzsentrilány gyermekeként megszületni a Mester utcába, majd kóterbe kerülni, átlavírozni az oktatási intézményeken és a Kádár-kor sűrű igazságtalanságain, a katonaságon, az elmegyógyintézeten, a zenekarokon, a Hit Gyülekezetén és a házasságokon.
Mindennek a hátterében azonban – mert a szerző jó mesélő – feldereng a Kádár-kor végvonaglásának ideje. Az a korszak, amelyben, bár papíron mindenki egyenlő, és a bel-budai értelmiségi családok gyermekei ugyanannak a közösségnek a tagjai, mint a kóterben nevelkedett fiú, sőt nem is érzékeltetik vele az osztálykülönbséget, ő maga minduntalan szembesülni kénytelen azzal, hogy nem egy helyről jöttek. A kötetben vezetéknevén meg nem nevezett testvérpár – noha mindenki tudja, kikről van szó –, akik az Attila úton lakásszínházat, szalont, magán kultúrközpontot tartanak fenn, a konzervatóriumba járó barátnő életlehetőségei, kilátásai, helyzete gyökeresen mások, mint a – saját megfogalmazása szerint – szoba-konyhás „prolivircsaftból” induló Döncié. Miközben meleg hangon emlékezik meg az őt mindenben segítő Hegedűs Péterről – Peter Ogiról, a Spions alapítójáról –, aki disszidálásáig természetes módon a Zeneakadémia hallgatója, megírja azt is, hogy ő maga, noha számtalanszor felvételizik, esélyt sem kap. Nem a megfelelő osztályból jött. Ugyanilyen szenvtelen módon írja le a hetvenes évekbeli katonáskodást, amelyből az elmegyógyintézetbe menekül inkább, a Balaton-felvidéki nyarakat, aztán a nyolcvanas évekbeli Mester utcai mikroklímát, és ugyanígy igyekszik megrajzolni a Hit Gyülekezetébe betérők arcvonásait is.
Mindezek mellett-felett pedig ott van a magyar underground-történet: számtalan dokumentumértékű részletet megtudunk az Európa Kiadó alakulásáról, csakúgy, mint az összes zenekarról, amelyben játszott. Végül elérünk 2002-ig. Erre már – mint a kilencvenes évekre – emlékszünk. Amire meg nem emlékezhetünk, az épp Dönci által vált az eddiginél jobban láthatóvá, mint például a Kádár-kor sűrűjének ocsmány kétszínűsége.
Amit esetünkben nem tud átszínezni a nosztalgia, azt átszínezi egyfelől az undor – másfelől a csodálat, hogy akadtak, akik ebben a közegben képesek voltak olyan érvénnyel megszólalni, hogy ma is megáll minden soruk és minden hangjegyük.
