„Nem kifejezett gyűjtői kör kialakításában kell gondolkodni, hanem meg kell találnunk azokat az egyes embereket, akikhez adott művek szólnak” – mondta lapunknak Filiszár Ágnes művészeti menedzser. Valkó Margit, a Kisterem Galéria vezetője szerint ma ezt nem az adott művész értékének kommunikálásával lehet elérni, hanem egy csapat kiépítésével, amely idővel láthatóvá teszi az alkotót a piac számára.
Gácsi Barna Húzó című munkájának értékét társadalmi üzenete adja (Fotó: Gácsi Galéria)
A kortárs művészethez szorosan kapcsolódik az alkotókat tömörítő, számukra megmutatkozási lehetőséget adó galériarendszer, amely hazánkban is egyre több szakembert von be az üzleti élet területéről a művészeti piacba. Napjainkra átalakult a kurátorképzés, de megjelent helyette több intézményben olyan típusú menedzserképzés, amely a művészet igényeire specializált igényekkel ismerteti meg az üzleti szakembereket. Ebből következően felvetődik kérdésként, hogy mennyire lehetséges, illetve célszerű külső menedzserekkel dolgozni egy galéria vezetőjeként. „A kortárs galériában nem igazán használjuk a menedzser szót, ugyanis a galériák tulajdonosai adják a galéria hitelességét. A galériás személye jelenti a külvilág felé cége arcát. Ő dönt a művészek kiválasztásáról, feltéve hogy képviseleti rendszerben működő kortárs galériákról beszélünk” – felelte kérdésünkre Valkó Margit, a Kisterem Galéria igazgatója. Szerinte más kérdés, hogy milyen szakembergárdával veszi magát körül a vezető. „Ebbe a profi kiállításrendezőktől kezdve a fotósokon, a jó sajtóson át a könyvelőig sokan tartozhatnak. Ugyanakkor Magyarországon szerintem nincs mindenkinek minden feladatra saját embere, mint külföldön – de nem mindegy, hogy kivel dolgozunk.”
Filiszár Ágnes művészeti menedzser ezzel szemben létező és fontos szakmának tartja hivatását, amely azonban igen zárt világot jelent. „Mint általában a szakmák többségébe, ide is nehéz bekerülni, valamit mindig mutatni és tenni kell, hogy elnyerjük a művész, a megrendelő bizalmát. A galériások számunkra nem ellenfelek, hanem partnerek, ennek pedig az az oka, hogy itthon viszonylag kicsi piacot kell tudnunk megőrizni.” Filiszár szerint hazánkban sokkal inkább magánmegrendelőkben lehet gondolkodni, állami megrendelésekben nem nagyon, ezért együttműködéssel lehet a saját utat megtalálni. A menedzser fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy ezen a téren is van fejlődési lehetőség: „Az első komolyabb külföldi galériákkal való tárgyalások során nagyobb nyitottságot tapasztaltam, mint itthon. Jellemző, hogy kint megnézik az anyagot, nem csak rámondják, hogy foglalkoznak-e vele.” Valkó Margit szerint ennek részben az lehet az oka, hogy Nyugaton töretlenül alakult ki a galériák működésének rendszere a második világháborút követően, míg nálunk a magángalériák rendszerében és a progresszív művészet kommunikálásában nagyobb szünet volt.
Ma már magániskolában – mint például a Werk Akadémia – is hallgatható művészeti menedzser szak, ezért felmerül kérdésként, hogy a szakmát mennyire lehet megtanulni iskolában, mennyi üzleti ismeret kell hozzá, és milyen arányban szükséges a gyakorlati tapasztalat. „A most megszüntetett kurátor szak a képzőművészeti egyetemen kiindulást jelenthetett a képzőművészeti menedzserkedéshez, de ilyenek lehetnek a privát oktatási intézmények által nyújtott hasonló képzések is. Ezenfelül saját tapasztalataim szerint fiatalon el kell kezdeni asszisztensként dolgozni galériákban, múzeumokban, világot látni, ösztöndíjakra jelentkezni.”
Filiszár Ágnes a gyakorlati tapasztalatot a siófoki Gácsi Galéria megnyitásával alapozta meg, így belülről láthatja a nehézségeket és igényeket mind a közönség, mind az alkotói oldalról. „A kortárs képzőművészetben mindig nehéz kérdés, hogy meddig lehet elmenni, mi az, amit művészetnek tartunk. Ki számít, és ezt hogyan ítélhetjük meg.”
Felmerülhet, hogy vajon milyen különbségek vannak abban, ha egy képzőművészeti menedzser hazai üzleteket kíván kötni, illetve amikor a külföld felé nyit. Valkó Margit szerint külföldön sokkal felkészültebbnek kell lenni, egyszerűen tudni kell, hogy milyen nemzetközi kontextusban akarjuk elhelyezni az adott művészt. „Más a hazai gyűjtők elvárása és érdeklődési köre, de itthon is egyre több értő gyűjtő van jó nemzetközi kitekintéssel. Én nagyon fontosnak tartom a nemzetközi jelenlétet, de nem tartom kizárólagos elvárásnak bizonyos helyzetekben” – hangsúlyozta. Egy művész értékének meghatározásában ennek nagy szerepe lehet, hiszen a piacon sokat számít a megjelenések száma. „Itthon káosz van a művészi produkciók helyi értéke tekintetében. Másutt kőbe van vésve, hogy adott kiállítóhely, nemzetközi biennálé mennyit ad a művész karrierjéhez”
Itthon sokkal inkább az értékesítési attitűd vezethet eredményre, mintsem valamiféle speciális mechanizmus, amely jellemezné a művészeti piacot. Filiszár Ágnes ennek megfelelően sokáig foglalkozott értékesítéssel, és úgy látja, hogy a művek mindig valakinek készülnek. „Nekünk meg kell találni az embereket, minél több helyen bemutatni a műveiket” – emelte ki.
Valkó Margit úgy véli, hogy a művészek és műveik értékét nem klasszikus értelemben lehet kommunikálni. „A galériás szerepe és hite számít egy művész és munkája kifelé történő közvetítésében. Fontos még, hogy kiket tud maga mellé állítani – ebből általában előbb-utóbb támogatói csapat alakul ki egy-egy művész körül: galériás, kurátor, újságíró foglalkozik vele, és kezd láthatóvá válni. Ez azonban ideális forgatókönyv, a gyakorlatban sokszor érzékelhetők anomáliák.”
