Székesfehérvár története Árpád fejedelem ideérkezésével kezdődött – eltekintve az ókorban itt élt népek hagyatékától. A magyarok 896–897-ben történt honfoglalásától számítva Árpád négy nemzedéke: Zolta, Taksony, Géza és Vajk – a keresztségben: István – tartotta egyben közel egy évszázadon át a vérrel és ésszel megszerzett új hazát.
Az 1000-ben királlyá koronázott István pedig bevégezte atyja, Géza nagyfejedelem politikai művét. Sorozatunk múlt heti számában a Géza által 975 táján építtetett első fehérvári templomot és keletkezésének hátterét ismertettük, folytatásként István király egyházalapításáról és annak utóéletéről számolunk be.
A magyarok kereszténnyé válását a históriás Bonfini óta Szent Adalbert püspökhöz kapcsolja történetírásunk, bár Géza is megkezdte a térítést a 973. évi „közép-európai”, quedlinburgi egyházi találkozót követően. Esztergom abban az időben ugyancsak keresztény térítő központ volt, Vajk herceget Adalbert keresztelte Stephanos – Szent István első vértanú – nevére (nem sokra rá ő koronázta meg a pápa által küldött arany abroncskoronával). Ha hihetünk Thuróczi János Krónikájának, már 993-ban megtörtént az első országgyűlés is magyar földön, ami nagy előrelépés volt a Géza és Vajk általi társuralkodásból István királyi egyeduralma felé. A legelső magyar pénzérmékbe vert „STEPH. REX” név rangját mi sem erősítette meg jobban, mint hogy István 996-ban elnyerte II. (Civakodó) Henrik bajor herceg leányának, Gizellának kezét. Bajor Gizella lett – a vele járó előkelő (fegyveres) kíséreten és hozományon túl – a római egyházhoz történő csatlakozás „záloga”. Géza 997-ben halt meg, és a nagyurat fia, István temette el Fehérvárott; édesanyja – Sarolta – nem sokkal élte túl.
István élt a pápai felhatalmazással: a Pécsváradi és Zobor-hegyi apátságok létrehozásán túl tíz püspökséget alapított Esztergom, Vác, Veszprém, Győr, Pécs, Kalocsa, Eger, Csanád, Bihar (Szentjobb) és Gyulafehérvár székhellyel. A püspökségek és a föléjük rendelt érsekség megszervezésével István király megfelelt az állami önállóság kánoni elvárásainak, még ha Rómát meglepte is, hogy a magyar episztofális egyházakat az uralkodó nem Szent Péter apostol, hanem Szűz Mária oltalmába ajánlotta.
Szent István király építő-alkotó életművéről megemlékezni Székesfehérvár nélkül nem lehet. Ebben a városban őrizték a koronát és a királyi jelvényeket, az ország fontos iratait. I. Pétertől kezdve itt koronázták meg és temették el a magyar királyokat 1541-ig. István Géza fejedelem Szent Péter-Pál-templomától kevéssel északra, a mocsárból kiszárított tágas, sima térségen alapította 1003–1015 között a magyarok Nagyboldogasszonya titulusú monostort és bazilikát. Az építkezés legkorábban 1038-ban ért véget, a király nem érte meg a felszentelését. Egyházi teendőket azonban már korábban is intéztek a monostorban, elsőként itt temették el Szent Imre herceget 1031-ben.
Hatalmas különbség mutatkozik Géza szerény méretű fejedelmi temploma és a fia által elképzelt királyi székegyház között. A háromhajós bazilika hossza megközelítőleg ötvenhat méter, szélessége harminchét méter volt, amiből tizenhat méter (tíz öl) jutott a főhajóra. István temploma azonos nagyságú volt a vele egykorú regensburgi és bambergi székesegyházzal. Tervezői és építőmesterei onnan érkeztek Fehérvárra, hogy korábbi terveiket, tapasztalataikat kamatoztathassák: az égnek törő boltozatok, hevederek, belső oszlopok és külső támpillérek statikáját, térélményét és látványát. A kelet felé tájolt, emelt szintű félköríves főapszis főoltárát a Boldogságos Szűzanya tiszteletére szentelték, a mellékszentélyek emeletére belső faljáratokon, csigalépcsőkön lehetett feljutni. A toronypárok a templom keleti és nyugati oldalának sarkaihoz csatlakoztak.
Többet alig tudhatunk az István király 1038. augusztus 15-én bekövetkezett halála után még sokáig folytatódó építkezésről. Amikor 1083-ban az államalapítót szentté avatták, I. (Szent) László király félköríves sírkápolnát készíttetett a nyugati karzat alatt. Temetkezési helyét azonban ott, és később sem találták. A szent király tetemének hányattatásai a magyarság sok évszázados szenvedéseivel mutatnak szomorú párhuzamot.
Székesfehérvár muszlim török hordák általi, 1543-tól 1686-ig tartó megszállása után kő kövön nem maradt, ámde az azt követő osztrák császári uralom sem tisztelte az első szent magyar uralkodó emlékét. A szabadságharc lelkesedésétől felbuzdulva 1848-ban néhányan kutattak a romok alatt; majd az önkényuralom idején, 1862-ben a kiváló építész Henszlmann Imre kezdte meg a szakszerű régészeti feltárást. Jóval később – mások igyekezete mellett – Kralovánszky Alán régész (1929–1993) jutott legmesszebb, az 1970-es évek elejétől folytatott tudományos feltárásban. 1971-ben napfényre került a főhajó (feltöltött) padlószintje alatt másfél méter mélységben lappangó, terrazzo padlóburkolatú kripta, amelynek 2,7 méter széles teréhez U alakú, lépcsős építmény kapcsolódott. A régész szerint Szent István sírhelyére bukkantak, ahová előbb Imre herceg tetemét helyezték el, majd apa és fia vallási kultuszát szolgálta. A felfedezés összekapcsolódik az 1894-ben megismert, korábban tizedik századinak tartott kőszarkofággal, amelynek későbbi tudós kutatói az 1938. évi emlékünnepség alkalmából újra megvizsgálták és megállapították, hogy az eredetileg római kori, majd korai román stílusban átfaragott szarkofág csakis Szent István sírhelye lehetett. A király porhüvelye azonban nem sokáig nyugodhatott békében, a pogány és más gonosz idők, és rossz emberek miatt.
