Milyenek voltak Kosztolányi első írásai? Elsősorban miért költőként és nem pedig prózaíróként tartották számon őt? Hogyan járult hozzá a róla szóló mítoszok kialakításához? Többek között ezekről a kérdésekről szól Szilágyi Zsófia irodalomtörténész legújabb a könyve, Az éretlen Kosztolányi. A Kalligramnál megjelent kötetet szerdán mutatták be.
Eddig viszonylag keveset tudtunk Kosztolányi Dezső pályájának korai éveiről, első novelláiról, hiszen az irodalomtörténet-írást elsősorban az érett és sikeres író munkássága foglalkoztatta. A legtöbb gyűjteményes kötetbe alig került be fiatalkori szöveg, így az olvasóközönség nem ismerhette meg igazán a költő másik arcát, sem pedig azt a fejlődési folyamatot, amelyen átment. Ezen változtat Szilágyi Zsófia Az éretlen Kosztolányi című új kötete, amely kifejezetten a pályakezdő prózaírót vizsgálja. A nemrég megjelent művet a Nyitott Műhelyben mutatták be szerdán, ahol a szerzővel Tóth-Czifra Júlia, a kötet szerkesztője és Márton László író beszélgetett.
Szilágyi Zsófiát a szakma és a nagyközönség eddig elsősorban Móricz Zsigmond-kutatóként ismerte – világított rá Tóth-Czifra Júlia a beszélgetés elején, majd megkérdezte a szerzőt, milyen kapcsolat fűzi Kosztolányihoz. A szerző elmesélte, hogy szakdolgozatát az író Aranysárkány című művéből írta, a Kosztolányi-kutatócsoportba pedig még Szegedy-Maszák Mihály irodalomtörténész invitálta. Mint mondta, először nem akart könyvet írni, aztán mégis alakulni kezdett ez a kötet. Úgy vélekedett, izgalmas, hogy a korai Kosztolányi-novellák még nem egészen huszadik századi hangot ütnek meg, a pályakezdő, útját kereső író nagyon sokat változott, mire sikeres és jó szerző lett belőle.
Márton László szerint „fantasztikusan friss szemléletű könyv, komoly, részletekbe menő munka” Szilágyi Zsófia írása. Kiemelte, hogy Az éretlen Kosztolányi nem egy szabályos monográfia, de nem is kritikai életrajz, hanem egyfajta polémia Kiss Ferenc Az érett Kosztolányi című művével. Szerinte izgalmas, ahogy Szilágyi Zsófia összeolvasta Kosztolányi pályakezdését másokéval, és hogy rávilágított arra, Kosztolányi valójában drámaírónak indult.
Szilágyi Zsófia hangsúlyozta, nem a teljes fiatal Kosztolányiról, hanem csak a novellisztikájáról akart írni. Érdekelte például, hogy milyen következményei voltak szövegváltoztató technikájának, hogy milyen munkát végzett önmagán, mennyit fejlődött. Felidézte Szilasi László irodalomtörténész gondolatait, aki a kilencvenes évek legnagyobb Kosztolányi-imádata közepette írt arról, hogy a költő első szövegei mennyire rosszak és olvashatatlanok. Arról is beszélt, hogy pályakezdése közel sem volt olyan egyszerű, mint az a legendákban fennmaradt, és Osvát valójában nem kereste meg őt. Mint rámutatott, az író maga generálta a róla szóló mítoszok többségét. „Úgy játszotta Kosztolányit, mint egy apaszínész” – idézte Márai Sándor szavait, hozzátéve, hogy Kosztolányi és az őszinteség témája neuralgikus pont. Elmondása szerint önmagát költőként definiálta, ez része volt az önkonstrukciójának, és sokáig azt terjesztette magáról, hogy prózában meg sem tud szólalni, csak rímekben ír.
Az est végén a recepciótörténet is szóba került. Márton László elmondta, 1948 után sokan jelentőségének csökkentésére, reakciósként való ábrázolására törekedtek. Ezeket a téziseket később „el kellett takarítani”, ebben pedig szerinte nagy szerepe volt Szegedy-Maszák Mihálynak és Esterházy Péternek. Úgy vélekedett, Kosztolányi jelentősége ma már kiemelkedik a Nyugat első nemzedékének alkotói közül. „Visszatérése látványos volt, és úgy néz ki, tartós lesz” – mutatott rá.
