Kihirdették kedden este Londonban a második legfontosabb angol irodalmi elismerés, a Costa Book of the Year győztesét: Bart van Es The Cut Out Girl című életrajzi kötete érdemelte ki a díjat. Ennek apropóján utánajártunk, hogy a tavaly elmaradt Nobel-díj helyett milyen más irányjelzőket használhatunk a könyvrengetegben való tájékozódáshoz.
Igaz ugyan, hogy a 2018 elején kirobbant zaklatási botrány jócskán megtépázta a Svéd Akadémia hírnevét, és emiatt az irodalmi Nobel-díjat nem is osztották ki – idén lesz majd két díjazott –, maga az elismerés nem sokat veszített presztízséből. Illetve nem sokat veszített ahhoz képest, hogy az Akadémiát szinte a kezdetektől, 1901-től rengeteg kritika érte döntései miatt: hol politikai megfontolásokat, pénzügyi érdekeket sejtettek a döntések mögött, hol azt rótták fel nekik, hogy egyes kiemelkedő szerzőket egyáltalán nem vesznek figyelembe. Bár 2017-ben Kazuo Ishiguro díjazása nem kavart nagy port, hiszen kritikusok és olvasók szerint is megérdemelten nyert a már Booker-díjas író, ugyanez nem volt elmondható a 2016-ban nyertes Bob Dylanről, aki megosztotta a nemzetközi irodalmi életet.
A jelenleg is zajló botrány kapcsán ugyanakkor arról is egyre több szó esik, hogy vajon tényleg szükséges-e ekkora figyelmet fordítani a Nobelre – vagy érdemes inkább a sokkal szűkebb felhozatalból, tájékozottabb döntéshozók által odaítélt, nagyobb európai díjak alapján tájékozódnia olvasónak, kiadónak. De mely kitüntetések sorakoztak fel az utóbbi évtizedekben a Nobel mögé?
A Goncourt és Modiano
Érdemes talán a Goncourt-díjjal kezdenünk, hiszen svéd társánál alig két évvel fiatalabb: az elismerést 1903-ban Edmond és Jules de Goncourt emlékére alapították. A Goncourt Akadémia tíz tagja az adott év augusztus 10-ig megjelent, francia nyelven írt kötetekből válogat, amelyek frankofón kiadóknál jelentek meg, és kereskedelmi forgalomba kerültek. Minden írót csak egyszer lehet díjazni. A Goncourt történetének egyik legnagyobb botránya zajlott le 1975-ben, amikor kiderült, hogy az Előttem az élet (La vie devant soi) című – 1977 óta itthon is nagyon népszerű – könyvéért díjazott Émile Ajar megegyezik Romain Gary íróval, aki 1956-ban már megkapta az elismerést a Les racines du ciel-ért (Az ég gyökerei). Egyértelmű tendenciaként rajzolódik ki, hogy a Goncourt-tagok hajlamosak szándékosan mellőzni a népszerű írókat az elsőkönyvesek javára, nagyon ügyelnek a politikai korrektségre és az uralkodó közhangulatra, így a minden év novemberében a párizsi Chez Drouant étteremben kihirdetett díj komolyan megosztja a francia irodalmi életet és az olvasókat. Talán ebből is következik, hogy más európai díjakkal ellentétben a Nobel és a Goncourt között kevés az átfedés: az egyetlen író, aki mindkettőt birtokolja, Patrick Modiano, akit hazájában 1978-ban tüntettek ki a Sötét boltok utcájáért (Rue des Boutiques Obscures), majd 2014-ben vehette át a Nobelt addigi életművéért. Abban viszont sokan még valamiféle fricskát is láttak, amikor 2008-ben az a Jean-Marie Gustave Le Clézio kapott irodalmi Nobel-díjat, akit a Goncourt Akadémia teljesen figyelmen kívül hagy a mai napig. Ugyanakkor olyan, hazánkban is ismert „nagyok” kaptak korábban Goncourt-t, mint Robert Merle, Marcel Proust, Maurice Druon és Marguerite Duras. Ugyanakkor a magyar kiadók az utóbbi időben egyre kevésbé érdeklődnek a francia szépirodalom iránt, illetve, ha igen, akkor is inkább klasszikusokat vagy minőségi lektűröket – Antoine Laurain, Marc Lévy, Guillaume Musso – keresnek, de angol, olasz, spanyol nyelvterületen is inkább a bejáratott írók érvényesülnek. A Goncourt nemzetközi elismertsége viszonylag kicsi, hacsak az adott könyv nem aktuális témát dolgoz fel, vagy nem készítenek belőle filmet, mint Pierre Lemaître 2013-ban díjazott, az első világháború utáni Párizst bemutató, Viszontlátásra odafönt (Au revoir là-haut) című regényéből, amelyet a Park Kiadó 2015-ben jelentetett meg először, azután Albert Dupontel 2017-es, azonos című filmje magyar bemutatója kapcsán újra kiadott. Az utóbbi évek Goncourt-díjasai közül Leila Slimani Altatódalát (Chanson douce, 2016) övezte viszonylag nagyobb felhajtás. A Kosztolányi Édes Annájához hasonló történet az Európánál jött ki 2017-ben. Ő az angoloknál is népszerű: első könyvét, a 2014-es Dans le jardin de l’Ogre-ot februárban adja majd ki a Faber & Faber, és a The Times az év legnagyobb irodalmi szenzációjának várja. A friss győztes Nicolas Mathieu Leurs enfants après eux (Utánuk gyermekeik) című könyvének külföldi vagy hazai kiadásáról egyelőre semmit sem tudni.
Marainit ideje volna lefordítani
Olaszország legjelentősebb irodalmi díja a Premio Strega, amelyet egy likőrrről neveztek el, és amelyet 1947 óta adnak át. Azóta az olasz irodalom színe-java részesült benne. Olyan, Magyarországon is jól ismert alkotók kapták meg, mint Alberto Moravia, Primo Levi vagy Umberto Eco, aki 1981-ben A rózsa nevéért vehette át az elismerést. A díj – noha időről időre felmerült a vád, hogy a közéleti személyiségekből és kiadói szakemberekből álló zsűrinek maga felé hajlik a keze – elég jól eligazít az olasz irodalom valódi értékeit illetően. Az idő nemcsak Giorgio Bassani 1956-os díját, de az olasz irodalom nagyasszonyai, Elsa Morante és a Magyarországon sajnos kevéssé ismert Dacia Maraini elismerését is igazolta – utóbbinak csak a Marianna Ucría hosszú élete című kötete olvasható magyarul, a díjat 1999-ben viszont a Sötétségért (Buio) kapta. Ha mást nem, ezt illene lassan kiadnia valamelyik hazai kiadónak…
A korábbi évek során Dino Buzzati, a megjelenését követő évben, 1959-ben pedig Giuseppe Tomasi di Lampedusa A párduca, az olasz irodalom egyik legbűvöletesebb könyve nyerte el a díjat. Az író ekkor már két éve halott volt, főműve is posztumusz jelent meg. Az utóbbi évek díjazottjai közül Magyarországon is jól ismert Niccolò Ammaniti, aki 2007-ben az Ahogy Isten parancsolja (Come Dio comanda) című művéért részesült a díjban. A könyv a Noran Kiadónál jelent meg magyarul 2008-ban. Hatalmas siker volt a magyarul az Európa által szintén kiadott Paolo Giordano-kötet, A prímszámok magánya (La solitudine dei numeri primi), amelyért az író 2008-ban vehette át a Stregát. Tavalyelőtt kisebb nemzetközi figyelem irányult Paolo Cognettire, aki Nyolc hegy című regényével nyert (a könyv amúgy a francia Prix Médicis étranger-díjat is megkapta), magyarul a Jelenkornál jött ki.
Tavaly Helena Janeczek nyert A lány Leicával című könyvvel (La ragazza con la Leica), amelyben Robert Capa szerelme, Gerda Taro életét dolgozza fel. Érdekes, hogy 2003 óta ő az első nő a nyertesek között. Az olasz irodalmi Nobel-díjasok (Eugenio Montale, 1975, Salvatore Quasimodo, 1959, Luigi Pirandello, 1934, Grazia Deledda 1926, Giosuè Carducci, 1906) közül – részben mert a díj alapítása előttre esik életművük megírása – senki sem kapott Stregát.
Nem így áll a helyzet a Booker-díjjal (2019 végéig még Man Bookerrel). Az 1968-ban francia mintára alapított, legnagyobb presztízsű angol irodalmi elismerést elnyert írók közül sokakat észrevettek a Nobel háza táján is. Kazuo Ishiguro (1989, 2017), John Maxwell Coetzee (1983 és 1999, 2003), Nadine Godimer (1974, 1991) és William Golding (1980, 1983) díjazásánál mi sem mutatja jobban az angol nyelvű irodalom hegemóniáját és a Svéd Akadémia elfogultságát. Ettől eltekintve azonban jó ideig a Booker-díj valóban a kortárs angol irodalomban való tájékozódás legjobb eszköze volt.
Magyarul is nagyon népszerű a Booker-díjasok közül Salman Rushdie, aki 1981-es díja után – Az éjfél gyermekei (Midnight’s Children) – 1993-ban az elmúlt huszonöt év legjobbjának járó Booker of Bookers, 2008-ban pedig a Best of Booker elismerést is átvehette. 2018-ban is kiosztottak egy kiemelt kitüntetést, a díj alapításának ötvenedik évfordulóját ünneplő Golden Man Booker Prize-t, amit a szakmai zsűri válogatása és az olvasók döntése alapján Michael Ondaatje nálunk is népszerű szerelmi története, Az angol beteg kapott 1992-ben. Magyarul rendszeresen – az Európánál, a Magvetőnél, a Jelenkornál vagy a Helikonnál – megjelenő Booker-díjas Margaret Atwood, Arundhati Roy, Yann Martel és Ian McEwan.
Bár az elmúlt évek nyertesei közül Richard Flanagan (Keskeny út északra – The Narrow Road to the Deep North, 2014), Eleanor Catton (A fényességek – The Luminaries, 2013) és George Saunders (Lincoln in the Bardo – Lincoln és a bardó, 2017) könyvei is napvilágot láttak magyarul, a legnagyobb olvasótábort azonban Hilary Mantel tudhatja magáénak. A női Booker-díjasok közül egyedüliként kétszer is a kitüntető cím birtokosa lett: 2009-ben a Farkasbőrben (Wolf Hall), 2012-ben pedig folytatása, a Holtaknak menete (Bring Up the Bodies) érdemelte ki az elismerést.
A Man Group pénzügyi befektető és tanácsadó cégcsoport 2002-ben vállalta el az ötvenezer fontos pénzjutalommal járó díj finanszírozását, azóta egyre erősebb a polémia a Booker körül. Egyre több vád éri az évenként változó összetételű, akadémikusokból, kritikusokból és írókból álló grémiumot, hogy a főszponzornak kedveznek döntéseikkel. Sokan sérelmezték, hogy 2013-tól már nemcsak Nagy-Britannia, Írország és a nemzetközösséget alkotó államok szerzői kaphatják meg a díjat, hanem egyéb, angol nyelvű alkotók is. Különösen nagy volt a felháborodás, amikor 2016-ban, majd a következő évben is amerikai írót jutalmaztak: Paul Beattyt és a már említett Saunderst.
Akkor inkább a másodrangú
Talán éppen ezért egyre nagyobb figyelem övezi az eddig másodrangúként elkönyvelt Costa Év Könyve (Costa Book of the Year) díjat, amely 1971–2006 között a Whitbread Literary Awards nevet viselte, és amelyet tényleg csak a Brit-szigetek írói kaphatnak meg. Azért is tűnik a mára nagyon felhígult Bookernél jobb irányadónak, mivel a Costát nem ömlesztve, egy listából, hanem öt kategóriában osztják ki: díjazzák az év legjobb első könyvét, regényét, életrajzát, gyermekkönyvét és verseskötetét is. Az ilyetén kialakult ötösfogatból választják aztán ki az Év Könyvét.
Idén 2014 után újra életrajzi kötetet választott a zsűri: az oxfordi angolirodalom-professzor, Bart van Es The Cut Out Girl című munkáját, aki a II. világháború idején az ő nagyszüleivel Hollandiában a nácik elől bujkáló Lien de Jong sorsát dolgozta fel.
Mindebből kifolyólag egyre többen vélik úgy, hogy a Costa jobban tükrözi az angol irodalmi élet, illetve az olvasók preferenciáit, mint a Booker. Ráadásul érdekes módon a két díj között alig van átfedés: az elmúlt tíz év egyetlen kivétele éppen Hilary Mantel volt, aki a Costát is elnyerte a Booker után.
Noha az Asztúria hercege-díj, amelyet évente nyolc kategóriában ítélnek oda, viszonylag új – 1981 óta adják át –, az elismert írók rendre a legnagyobb nevek közül kerülnek ki. A díjat 1980 szeptemberében hozta létre Fülöp asztúriai herceg – azóta VI. Fülöp spanyol király – a kiemelkedő tudományos és kulturális teljesítmények elismerésére. Az elismerést az időközben megszületett Leonora hercegnő, a jelenlegi trónörökös tiszteletére 2014-től Asztúria hercegnője díjnak nevezik, mivel azonban a hercegnő csak 2023-ban lesz nagykorú, egyelőre még a király nyújtja át. Az elismerést 1986-ban a későbbi Nobel-díjas Mario Vargas Llosa vehette át Rafael Lapesa mellett, míg 1994-ben a mexikói Carlos Fuentest díjazták.
Ő Magyarországon is ismert, számtalan kötete olvasható fordításban. Szintén világhírű az 1997-es díjazott, Álvaro Mutis, akinek ugyancsak olvasható kötete magyarul. Az amúgy Nobel-díjas Günter Grass és Doris Lessing, de Arthur Miller is a nemzetközi díjazottak között van. Claudio Magrist 2004-ben ismerték el: a trieszti író, aki Közép-Európa jó néhány elismerésének is a birtokosa, három évvel később a Stregát is megkapta. Nobel-várományosként emlegetik a 2006-os díjazottat, Paul Austert, és szintén részesült az elismerésben a közelmúltban elhunyt izraeli író, Amos Oz, sőt 2011-ben Leonard Cohen is megkapta a díjat, aki az irodalmi Nobel-díjas Bob Dylannel ellentétben legalább írt néhány regényt. Az elismerést tavaly Fred Vargas vehette át. Az álnév Frédérique Audoin-Rouzeau francia történészt és régészt rejti, akinek köteteit magyarul az Európa adja ki, eddig a Talpra, halottak! és a Messzire fuss, soká maradj! olvasható magyarul.
A Cervantes-díjat viszont csak spanyol nyelvű írók vehetik át. Kicsit hamarabb alapították, mint az Asztúria hercegét: 1975-ben. Az első díjazott 1976-ban a Magyarországon jórészt ismeretlen Jorge Guillén volt, három év múlva azonban az argentin Jorge Luis Borges is átvehette a spanyol Gerardo Diego mellett. Szintén részesült a díjban a fent említett Carlos Fuentes, Mario Vargas Llosa és Álvaro Mutis: a közös halmaz legalábbis sejteti a spanyol próza élvonalát. Noha, jegyezzük meg, nem mindent jelent, hiszen a zseniális és nem véletlenül világhírű argentin Julio Cortázar, aki 1984-ig élt, bár elvileg megkaphatta volna mindkét díjat, egyiket sem vehette át, és hiányzik a díjazottak közül Gabriel García Márquez is… Legutoljára az uruguayi Ida Vitale kapta – a magyarul nem olvasható költő az ötödik női szerző a díj történetében, amelyet presztízse miatt a spanyol Nobelként is emlegetnek.
