A komikus művek sokszor háttérbe szorultak a komoly hangú alkotások mellett – mondta Margócsy István irodalomtörténész egy új sorozat nyitóelőadásán kedd este. Mint kifejtette, az irodalomtörténet sokáig nem tudott mit kezdeni a humorral, még Vörösmarty, Arany, Jókai és Mikszáth szórakoztató műveit is másodosztályúnak ítélte a kánon.
Az évszázadok során kialakult egy olyan általános szemlélet, amely lebecsüli a szórakoztató szövegeket, a humoros művekről nehezen tud beszélni az irodalomtudomány, a nagy narratíva mindig a komoly, célratörő műveket tartotta számon és ezekből építette föl a kánont – mondta Margócsy István irodalomtörténész kedd este a budapesti Nyitott műhelyben. A 2000 Akadémia új sorozatának első alkalmán a szakember példaként mások mellett Jókait említette, akit rendszerint bíráltak mulattató kalandregényeiért, sokan úgy gondolták, helytelenül tette, hogy kiszolgálta az olvasóközönséget. „Bár Weöres Sándor helye már lassan stabilizálódott a kánonban, játékos, pajkos verseit mégsem elemzik” – tette hozzá. Szerinte ez azért van, mert az irodalomtörténet nem tud mit kezdeni az ilyen művekkel. Úgy vélte, a jelenség esztétikai oka, hogy a nagy narratívák mindig valamilyen ideológia szolgálatában állnak, s mivel a műveket valamilyen cél érdekében interpretálják, ezért egyértelműnek állítják be őket. Szerinte ez az oka annak, hogy a nagy zárt rendszerek bizalmatlanok a humoros művekkel szemben, amelyek a többértelműséggel játszanak.
Mint kiemelte, a nevetés aktusa nem komoly, a humor sokszor a meglepetés erejével játszik, erre épül az összes bohóctréfa. „Nevetéskor a világ mindig kifordul a tengelyéből, olyankor már nem érvényesül az a szigorú szabályrendszer, aminek a súlya teherként nehezedik ránk a mindennapokban” – tette hozzá. Az irodalomtörténész szerint valójában minden vicc a megszokott felrúgásán épül, de kifordítani a világot és felszabadulni mindig kicsit veszélyes, mert megfoghatatlan.
„A nevetés nem használható ideológiai célokra, hiszen az mindig ellenkultúra az éppen adott ideológiával szemben” – mutatott rá, hozzátéve, hogy a legszigorúbb rendszerek alatt is születtek olyan szövegek, amelyek kifordították azokat. Felhívta arra is a figyelmet, hogy minden nagy kultúrában megtaláljuk a nevetést, ahogy például a görög tragédiák után feloldásképpen rendszerint szatírjátékot adtak elő. Szerinte a nagy műfajmegújulások is a nevettetésből születtek, az első regények valójában eposzparódiák voltak. Arra is felhívta a figyelmet, hogy pátosz és travesztia, bölcsesség és balgaság sok műben összekapcsolódott, ott van például Don Quijote és Sancho Panza, Tamino és Papageno, vagy Csongor és Balga párosa is.
Mint rámutatott, a magyar irodalom sokáig szigorú volt a humort illetően. A felvilágosult korban a nagy kultúraépítő célok miatt szorult háttérbe a nevetés, s ennek egyik fő motorja Bessenyei György volt. Úgy vélte, ebből a nyomásból erős komolysági affektus született, s ez alól csak Kazinczy Ferenc bújt ki, aki arra buzdította az írókat, hogy merjenek kilépni az „istentelen méltóságból”. A tizenkilencedik század is a nemzeti irodalmi kánon építésével telt, amelybe csak súlyos, patetikus művek kerültek be, míg a komikus alkotások háttérbe szorultak – tette hozzá. Margócsy szerint ebben az időben olyannyira csak a nemzeti tematikájú, magasztos műveket vették komolyan, hogy még Vörösmarty Mihály vagy Arany János humoros gesztusait sem méltatta a kánon, ahogy Jókai és Mikszáth szórakoztató műveit is másodosztályúnak ítélték.
Később, a huszadik századi ideológia is humorellenes volt, s a Nyugat volt az egyetlen fórum, amelyik a történelmi pátosz mellett a frivolságot is képviselte. Ennek legfőbb példája, hogy a nagy, komoly művek mellé rögtön megszülethetett Karinthy Így írtok ti című paródiakötete is. Ugyanakkor a költészetben egyre inkább megjelent a játékosság, amely például Kosztolányinak és József Attilának a legkomolyabb műveiben is tetten érhető. Az irodalomtörténész szerint a valódi paradigmaváltás csak a század végén történt meg. Ennek kapcsán Örkény István groteszkjeit, Petri György tragikus-ironikus költészetét és Tandori Dezső műveit említette.
A hetvenes évektől szerinte megkezdődött a költészet kifordítása, egyre több irodalmi játék született, s ezzel valamelyest megtörtént a viccköltészet rehabilitációja.
