Föntről nézve „lefelé” folytatjuk utunkat Sáros megyében, a szeszélyesen kanyargó Tarca folyó mentén. Berzevicénél még északnak tart, azután nagy ívben fordul délnyugati irányba a Tarca (Torysa). Átlagos vízszintje Héthársnál 400 méter (Adria felett), az elmúlt években azonban mindinkább a szélsőséges tavaszi és nyári áradások adatai kerülnek be a krónikába.
Legutóbb 2014. májusban, amikor emberéletet is követelt a szepességi hegyekből lezúduló, hirtelen négy-öt métert emelkedő áradat.
Héthárs (Lipany) a Tarca bal partján fekszik, 26 kilométerrel északra Eperjestől. A 20. század elején 1400 lakosának nagyobb része még német ajkú volt (a város ősi neve: Siebenlinden), a kisebbséget együtt tette ki a magyar és tót közösség. Jelenleg lakóinak száma hat és fél ezer, ebből kilencven százalék szlovák, egytized rész cigány.
Az öreg – 68-as számú – országút használata a magyar honszerzést követő intézkedésekkel kezdődött meg: Anonymus gesztája szerint „az ott lakók intelmeire, erős csapat élén Böngér fiát, Bors vezért küldték ki a lengyelek földje felé, hogy szemlélje meg az ország határait, továbbá gyepűakadályokkal erősítse meg, egészen a Tátra-hegységig”. A 11. században türk fajú úz, kun és székely határőr családokat telepítettek az ott talált szláv közösségek mellé, akik később beolvadtak a gyarapodó létszámú magyarságba. A tatárok 1241-ben végigpusztították a Tarca völgyét. A IV. Béla életének megmentésében érdemet szerzett vitéz, Tarcai ajándékul kapta a környéket. Így lett elzászi erdőirtók községe Siebenlinden. Első írásos említése 1312-ből származik „Septem Tyliis” néven, 1315-ben „Sibunlendum”, 1352-ben „Hethas” formában bukkant fel a nemesek lakta helység. Nyolcvan portáját írták össze 1427-ben, az 1450-es években pedig már mezővárosi rangú település, vásártartási joggal és vámmentességgel, hét lombos hársfával a pecsétjén és címerében. A földesúr Tarczay György részét 1550-ben kivásárolták a polgárok; a fejlett kézműipar és kereskedelem révén Héthárs Sáros vármegye három-négy legrangosabb települése közé emelkedett a 17. századra. A város Mária Teréziától 1753-ban elnyerte a szabad költözködés jogát és hatévi mentességet az adófizetés alól; abban az esztendőben 818 ezer liter hegyaljai bort szállítottak Lengyelországba a sárosi kalmárutakon.
A városban 1600-ban iskola működött. Ősi temploma az országút oldalán, az egykori piactéren található, öles törzsű hársfaóriások társaságában. Az 1300-as évek végétől épült, Tarcai Rikolf gróf kegyurasága alatt, Szent Márton lovag, később tours-i püspök tiszteletére. Az építkezést 1315-ben fejezték be, az akkori plébánosát Heinrichnek hívták. A hosszú, egyenes hajóhoz négyzet alaprajzú szentély csatlakozik; a tereket csúcsíves boltozatok fedik, a hegyes diadalív formája a 14. századra vall. Nyugat és dél felől nyílik díszes bejárat, a zömök harangtorony – szokatlan módon – az északi oldalhoz tapad. Két faragottkő-lábazaton nyugszik a nyugati karzat, alatta nagy ívű támasszal, az oltártérben szép mívű szentségtartó ház simul az északi falba. Két gótikus kápolnát és előcsarnokot is kapcsoltak a déli oldalhoz, ott látható az 1492-ben elhunyt Tarcai Tamás kegyúr faragott sírkőlapja. Rendkívüli művészi és régiségértékű a főszentélyben látható szárnyas főoltár: a három, hársfából faragott, festett-aranyozott szent alakját – Máriát a Gyermekkel, Szent Márton és Szent Miklós püspököt – a világhírű lőcsei Pál mester készítette az 1512 előtti években.
Kisszeben (Sabinov) a szabad királyi rangú „öt város” (pentapolis) tagjaival – Kassa, Eperjes, Bártfa és Lőcse – alkotott közösséget a középkorban. Sosem volt tágas település, az 1617-ben Londonban járt Szepsi Csombor Márton szavaival: „ott a könyvárulók helye is nagyobb, mit a szepesi (sic!) Szeben városa”. Jelenleg tízezer lakosú a Tarca parti kisváros, enyhén kiszélesedő főutcával, két oldalt néhány régi házzal. Egykori kőfalából még áll néhány szakasz, a tizenhárom bástyájából megmaradt kilenc, a többi a 20. századi „haladás” útjában állt. A 12. század óta lakott helységen 1241-ben végigsöpört a tatár horda, de már 1248-ban felbukkan a „Zabin” településnév egy királyi oklevélben. Legenda szerint a tarkői várúr leánya, Tarcai Szabina után kapta a Szeben nevet. III. András 1299-ben Eperjessel és Nagysárossal egyforma adómentességet, vámszedési, szabad bíróválasztási és ítélkezési kiváltságot, halászati és vadászati jogot adott a településnek; városként I. (Nagy) Lajos király uralkodása idejében fejlődött nagyot. Luxemburgi Zsigmond 1406-ban emelte szabad királyi rangra. A 15–16. századi virágkort zord idők követték: Luther Márton reformációja vallásháborút gerjesztett a vidéken, a kuruc háborúk idején leégett Kisszeben (miután Thököly Imre felgyújtotta), 1709-ben a város lakóinak nagyobbik fele a pestisjárvány áldozata lett.
Ennyi baj után csoda, hogy régi szép formájában láthatjuk a főtéri plébániatemplomot (a 19. század végén Schulek Frigyes építész restaurálta). Keresztelő Szent János tiszteletére építették 1460-ban, 13–14. századi előzmények helyén (Kisszeben címerébe foglalták a protomártír levágott fejét), majd 1484 és 1515 között alaposan átépítették. A nyugati, 1657-ben reneszánsz stílusban épült harangtorony alatti díszkaput és a kő szószéket a raguzai Vince mester faragta kőbe, a gótikus szárnyas oltárokat a szepességi fafaragó-festő műhely mesterei készítették. A szentély egykori szárnyas főoltárát, a lőcsei Pál mester munkáját más szobrokkal és táblaképekkel együtt 1890-ben Budapestre vitték, azóta a Szépművészeti Múzeum középkori gyűjteményében látható – 1920-ra gondolva helyesen tették. Kisszeben szülöttei közül a leghíresebb Kosztka Tivadar, aki 1853. július 5-én jött világra a Fő tér 9. számú házában, hogy később – felvéve a Csontváry előnevet – a magyar festészet legkülönösebb művésze legyen. Munkái a budai várban, a volt Honvéd Főparancsnokság épületében láthatók.
