Kiszombor négyezer lakosú nagyközség, Makótól délnyugatra, a Maros jobb partján, a szerb országhatár közelében. Régen Csanád, a 17. századtól 1923-ig Torontál vármegyéé volt, azóta Csongrádhoz tartozik.
A település a honfoglalás óta a Csanád nemzetség birtoka volt. Ótörök eredetű, Zombor (Zumbur) faluneve 1247-ben szerepel első ízben írásban. A 14. század közepén a Telegdiek birtokolták. Zsigmond király 1418-ban mezővárosi kiváltságot adományozott a településnek, amelyet Oláh Miklós esztergomi érsek 1536. évi országleírásában városnak nevez. A Lázár deák rajzolta első Magyarország-térképen (1528) Zombar névvel látható, 1606-ban – Bethlen Gábor adományaként – már csak puszta földként került a hadházi hajdúk tulajdonába, a török világ véget értével a kincstár vette magához, majd német ajkú telepesekkel élesztette újra. (Kis-Zombornak a délebbre fekvő Zombor várossal való névegyezése miatt nevezték át hivatalosan.)
Az öreg templomhoz 1774-ben az államkincstár kis kápolnát építtetett, amelyet 1776-ban tíz öl (18 méter) hosszú, öt és fél öl (10 méter) széles hajóvá bővítettek. A községet bérlő Oexel – később Rónay – família, mint a plébánia kegyurasága, lebontatta ezt a barokk kori épületet 1910-ben, helyére nagy méretű, neoromán stílusú tornyos templomot emeltek. Megtartották az Árpád-kori épületrészt: a hajóhoz kelet felé csatlakozó szentélyt, amely 1744-ig önálló körtemplom volt. A rotunda műemléki tisztázását az 1939-ben végzett első restaurálás segítette és készítette elő. Gondosan kellett feltárni, lecsupaszítani az eredeti tégla architektúrát eltakaró vakolat rétegeit, hiszen a barokk kori külső-belső átalakítások sokat rontottak a középkori Csanád vármegye egyetlen „lábon maradt” műemlékének eredeti képén. A hét méter külső átmérőjű hengeres köpenyfal belül enyhén patkóíves, negyed gömbkupolás karéjokat takart. Először ötöt sikerült „kitisztítani” közülük, a jellegzetes román kori ablakpárokkal együtt felszínre került a hatodik, nyugat felé néző karéj alapfala – a felmenő fal a hajóval történt korábbi egybeépítés áldozata lett. Aztán 1967 és 1970 között a belső tér felmérése által rekonstruálhatóvá lett a hatszögre szerkesztett, bordás-hevederes kupolaborítású szentély, ahogy arról Dávid Katalin beszámolt Az Árpád-kori Csanád vármegye című, 1974-es kötetében.
A kiszombori Nagyboldogasszony egyház korszerű rekonstrukciója 1975-ben kezdődött el. A magas talajvízszint miatt a régészeti és műszaki munkálatok hosszú kényszerszünetekkel folytak, amíg végre 1981–83 között megtörtént az épület teljes feltárása és helyreállítása. Az ásatást vezető Kozák Károly (1922–1989) régész kutatásának figyelme a román kori, apszisként szolgáló keleti traktusra irányult, ahol a meszelés alatt 14. századi – töredékes – freskók lappangtak. Kozák később megtalálta a kilenc méter magas rotunda nyugati karéjához eredetileg hozzá épült, ötször öt méter belsejű előcsarnokot is, ahonnan a körfal „rejteklépcsőjén” lehetett feljutni a kegyúri, főpapi karzatra. A körkápolnát a műemléki bemutatás céljából szétválasztották az újkori templomtól, az eredeti tégla architektúrát külső lazúrfestés teszi láthatóvá (képünkön).
A kiszomborihoz hasonló belső lépcső megoldást láthatunk a Zala megyei Kallosd 13. századi körtemplomában, ahol felvezet egészen a kupola fölötti tetőtérbe. A szintén korabeli, hat fülkekaréjos rokonemlékek között találjuk a Zemplén megyei (bodrogközi) Karcsa és az Ung megyei Gerény (Gorjany, Kárpátalja) téglából épült kerek templomait. E második egyedülállóan gazdag falképciklussal rendelkezik a 14. század második negyedéből, a Róbert Károly király udvarához tartozó olasz mesterek jóvoltából. Ismerünk még két, ám tégla helyett kőből falazott-faragott, szintén hatos osztású centrális kápolnát. A Kolozs megyei Monostor (Kolozsvár nyugati városrésze) bencés monostorának udvarán az 1970-es években került napvilágra egy ilyen. A Veszprém megyei Monostorapáti külterületén pedig az ugyancsak Szent Benedek reguláját követő apát és kegyuraság „típusterv szerint” készült hatfülkés keresztelőkápolnáját ásták ki 2015 nyarán. Jelenleg három-kettő az állás a tégla és a faragott kőmívesség között, azonban a magyar régészet több mint száz éve alatt eddig mindössze öt közeli rokonemlék vált ismertté.
