Fehér virágszálak ezreivel búcsúztatták Kocsis Zoltánt

Kora reggeltől érkeztek szombaton a megemlékezők a november 6-án elhunyt zongoraművész és karmester ravatalához a Zeneakadémiára (Fotók: Hegedüs Róbert)

Hosszan kígyózott a sor szombat délelőtt a Zeneakadémia előtt: az épületben a november 6-án elhunyt Kocsis Zoltán kétszeres Kossuth-díjas és Liszt-díjas karmestertől és zongoraművésztől búcsúztak a tisztelők és pályatársak egy-egy szál fehér virággal. Az emlékezés virágait mások mellett Medveczky Ádám Kossuth-díjas karmester, Kun Vu Paik, Érdi Tamás és Báll Dávid zongoraművész, Lakatos György hegedűművész, Dubóczky Gergely karmester, Horváth Zsolt, a Pannon Filharmonikusok igazgatója, valamint a Nemzeti Filharmonikusok tagjai helyezték el a ravatalnál. A gyászolók reggel hat órától folyamatosan érkeztek, majd 11 óra után az épület egyik sarkától a másik sarokig tartó kanyargó sorban várakoztak.

Délután Kocsis Zoltánt zárt körben búcsúztatták. A szertartáson Áder János és felesége, Herczegh Anita mellett jelen volt Orbán Viktor miniszterelnök, Schmitt Pál volt köztársasági elnök, Kövér László, az Országgyűlés elnöke, Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere, Hoppál Péter kultúráért felelős államtitkár, Kucsera Tamás Gergely, a Magyar Művészeti Akadémia főtitkára, Ókovács Szilveszter, a Magyar Állami Operaház főigazgatója, valamint Kocsis Zoltán számos zenésztársa is.

Áder János köztársasági elnök beszédében kiemelte, hogy a művész már tizenegy évesen tisztábban és igazabban játszotta Bach zongoradarabjait, mint sok felnőtt, majd Bartók odaadó követe lett a világban, de Richard Strauss, Liszt vagy Mozart műveit is egyedi hangzásban játszotta és vezényelte. „Kocsis Zoltán hatvannégy évesen távozott, épp annyi esztendősen, mint Bartók Béla. De maradandó nyomot, örök zenét, örök jelen időt hagy ránk” – mondta a köztársasági elnök.

Az MTI idézi Áder azon szavait, amelyek szerint „Kocsis Zoltán megmutatta: minden zenemű egy-egy öntörvényű birodalom: benne magasztos életfilozófia, nemzeti karakter, kibomló érzelmek, mélységes tudás”. Áder János kiemelte, hogy Kocsis Zoltánt kézről kézre adták a világ legjobb karmesterei és együttesei, ő mégis a hosszú közös munka eredményességében hitt, így zenekart alapított. Új Bartók-sorozaton dolgozott, Bartók-szemináriumot tartott. „Tudta, hogy mi az élenjárók felelőssége, tudta: szólni kell, amikor mások hallgatnak” – mondta.

A 90 éves Kurtág György zeneszerző, zongoraművész személyes hangú beszédben búcsúzott egykori tanítványától és barátjától. Hangsúlyozta: Kocsis Zoltán ajándéka, hogy Bartók Béla művei elkezdtek közkinccsé válni, és minden fellelhető zongorafelvételének közzétételével bebizonyította, hogy Bartók korának egyik legnagyobb zongoraművésze is volt. „Olyan zenék, amelyek mellett vállat vonva mentünk el régebben, a te kezedben gyémánttá váltak” – emelte ki, hozzátéve, hogy számtalan kompozíció mintaértékű előadását köszönhetjük a művésznek.

Vigh Andrea, a Zeneakadémia rektora arról beszélt, hogy Kocsis Zoltán mindent tudott a zenéről, mégpedig a tudás legtágabb értelmében. Elmondása szerint Kocsis elképesztő memóriával rendelkezett. Kiemelte: univerzalitása zenei ízlésében is megnyilvánult, hiszen repertoárját meghatározta két hangszere, a zongora és a szimfonikus zenekar, de nincs az utóbbi négyszáz évnek olyan jelentős zeneszerzője vagy stílusa, amelyben ne mozgott volna otthonosan.

Kovács Géza, a Nemzeti Filharmonikusok főigazgatója azt mondta Kocsis Zoltánról, hogy „sokak számára világítótorony, igazodási pont és a legmagasabb művészi élmény forrása volt”. Kiemelte: a művész legnagyobb öröksége a megalkuvást nem ismerő, a gyakran az önkizsákmányolástól sem mentes elkötelezettsége volt a tökéletesedésre. „Sugárzó tehetsége és csak a legnagyobbakhoz mérhető tekintélye minden világi hatalmat meghátrálásra késztetett” – hangsúlyozta a főigazgató.

Perényi Miklós gordonkaművész azt emelte ki, hogy az utókor, a pályatársak feladata, hogy még szélesebb körben segítsék megismertetni Kocsis Zoltán sokoldalú munkásságát, zenetudományi gondolatait. A gordonkaművész pályatársai nevében is köszönetet mondott, amiért Kocsissal dolgozhattak, és átélhették a közös munka során mindig jelentkező zenei gondolatok szabad áramlását. Felidézte, hogy évtizedeken át megtapasztalhatták sugárzó zenei képzelőerejét, tökéletes belső és külső hallását, hatalmas munkabírását, legendás memóriáját és egészen egyedülálló arányérzékét. „Ezek és még sok más rendkívüli képesség méltó helyére emelték őt a magyar zenetörténetben” – fűzte hozzá.

A zárt körű búcsúztatáson, a Zeneakadémia nagytermében a Nemzeti Filharmonikusok előadásában Mozart Requiemjének tételei csendültek fel a Nemzeti Énekkar közreműködésével.

Kocsis Zoltánt a búcsúztatás után szűk családi körben helyezték örök nyugalomra a Farkasréti temetőben.

Kocsis Zoltán 1952. május 30-án született Budapesten. Tizenegy évesen lett a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola zongora-zeneszerzés szakos növendéke, majd 1968-tól a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán Kadosa Pál, Kurtág György és Rados Ferenc tanítványa. Ránki Dezsővel, barátjával együtt robbant be a zenei életbe, amikor 1970-ben megnyerte a Magyar Rádió országos Beethoven-zongoraversenyét. Három évvel később Ránki és ő is tanársegéd lett a főiskolán, majd adjunktus, később docens.

Egyik alapítója volt a kortárs zenei közéletet felkavaró Új Zenei Stúdiónak. Szerzett darabokat a nemzetközi muzsikusokból álló, világhírű kortárs zenei formáció, az Ensemble Modern számára is. Jelentős mennyiségű zenekari hangszerelést, illetve zongorára való átdolgozást is készített Bach, Haydn, Johann Strauss, Dvořák, Debussy, Ravel, Rachmaninov, Wagner, Enescu, Bartók és Kodály műveiből. Nevéhez fűződik Arnold Schönberg Mózes és Áron című operájának 2009-es magyarországi ősbemutatója, Miskolcon. A darabot egy évvel később a budapesti Művészetek Palotájában is előadták, erre az alkalomra – világpremierként – az osztrák zeneszerző vázlatainak felhasználásával megkomponálta a mű harmadik felvonását. Bartók Béla műveinek avatott tolmácsolója, kivételes súlyú letéteményese volt. Ő volt a művészeti vezetője a 2006-ban indított Bartók Új Sorozatnak, amelyben a múlt század egyik legjelentősebb zeneszerzőjének művei jelennek meg harmincegy lemezen, a zeneszerzői szándékokat a legmesszebbmenőkig figyelembe vevő, hiteles előadásban.

Az MTI portréja feleleveníti, hogy a két fiatal zongoraművész, Ránki és Kocsis 1973-ban egyszerre kapott Liszt Ferenc-díjat, öt évvel később Kossuth-díjat, 1984-ben érdemes művész címet, 1988-ban Bartók Béla–Pásztory Ditta-díjat, és 1990-ben ugyanabban az évben lettek kiváló művészek. Pályájuk párhuzamos szakaszában több közös lemezfelvételt készítettek, köztük Mozart összes zongoraszonátáját négy kézre, vagy Mozart, Ravel és Brahms kétzongorás darabjait.

Kocsis Zoltán számtalan koncertmeghívást kapott a világ minden tájáról. Adott közös koncertet Franciaországban Szvjatoszlav Richterrel, és a legkiválóbb karmesterekkel dolgozott együtt. Fischer Ivánnal 1983-ban alapította meg a Budapesti Fesztiválzenekart, majd négy évvel később mint karmester is bemutatkozott. Hamarosan a zenekar művészeti vezetője, majd első vendégkarmestere, szólistája és kamarazenésze, később fő-zeneigazgatója lett. Bartók Béla zongorára és zenekarra írt műveinek Fischer Ivánnal és a Fesztiválzenekarral készült felvételeiért Edison-díjat ka­pott, Debussy-lemezéért Gramophon-díj­ban részesült. A Nemzeti Filharmonikus Zenekar időközben a cannes-i Midem fesztiválon életműdíjat kapott, átvehette a francia művészeti érdemrend lovagi fokozatát, majd másodszor is megkapta a Kossuth-díjat és a Bartók–Pásztory-díjat, a jubileumi Prima Primissima díjat, a Corvin-láncot. A zongoraművész a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat tagja és támogatója volt. Pár évvel ezelőtt, 2012-ben életmentő műtéten esett át. Az idén újra érkeztek hírek arról, hogy egészsége megromlása miatt le kellett mondania koncertjeit. November 6-án, hatvannégy évesen hunyt el.
(OZ)

5 perces interjú: Mácsai János zenetudós, tanár

Kérlelhetetlensége a minőséget illetően nem öncélúság volt, hanem mélyebben akarta érteni a darabokat – mondta Kocsis Zoltánról lapunknak Mácsai János zenetudós.

Amihez hozzányúlt, abban izgalmasat tudott hozni – így látja Kocsis Zoltánt a neves zenetudós és tanár, Mácsai János. Ahogy lapunknak mondta, Kocsis különböző forrásokat is feltárt, visszament kéziratokig, szerzői hangfelvételekig, hiszen egy-egy mű előadási utasításai el is térhetnek a különböző partitúrákban. „Hihetetlen elmélyültséggel ismert mindent, a forráshűségben újat hozott” – tette hozzá.
A minőséget illetően kérlelhetetlen volt, de ez nem öncélúság nála, hanem fáradságos, aprólékos kutatómunkával mélyebben akarta érteni a darabokat – hangsúlyozta a zenetudós.

Kiváló példa erre szerinte a tempó: élénken, frissen játszott. „Az álmodozó helyett robusztusabb Chopint mutatott be. Rachmaninovnál a Horowitz-féle elkalandozó előadásmódot haladta meg, de precizitása közben megtartotta a romantikus hevületet is. A legtöbb Kocsis-féle felvételen a kontrasztos megközelítés jelenti a különlegességet” – mutatott rá Mácsai János. Mindez összefügg a billentyűkezeléssel: Mácsai felidézte, hogy a Fischer Annie billentéséhez szokott hallgató eleinte „kopogósnak” nevezte Kocsis pergő technikáját. Szerinte ezzel az előadás egy nagy felbontású fotóhoz hasonlítható, a régebbi iskola „lágyabb fényeivel” szemben. Kocsis és jó barátja, Ránki Dezső játszott így – mondta –, a Dohnányi- és Fischer-féle iskolát talán Schiff András folytatta szerinte.

Karmesterként is ez a precizitás jelent meg nála, vélhetően ezért is nem volt gyakran utazó karmester, mert azt szerette, ha egy koncertműsorra sokat próbálnak – mutatott rá Mácsai, aki szerint az elképzeléseit ugyanakkor nem tartotta abszolút igazságnak, elfogadott más megközelítéseket is.
(ZSRZ)

5 perces interjú: Fodor Beatrix operaénekes

Bár a hangszeres zenészektől valóban sokat követelt, az énekesek véleményére nyitott volt – emlékszik Kocsis Zoltánra Fodor Beatrix operaénekes.

„Úgy kommunikált, hogy az ember olykor azt érezte, nemcsak szakmai, de szinte baráti kapcsolatban is volt vele. Imádta az énekeseket, valószínűleg minket más »rendszerbe« sorolt – mondja Kocsis Zoltánról Fodor Beatrix operaénekes. – Azt mondogatta, hogyha leüt a zongorán egy hangot, tudja, hogy az ott van, de vajon hogyan működik az éneklés?” – teszi hozzá.

Több koncert alkalmával dolgoztak együtt, és az énekesnő tapasztalata szerint előfordult, hogyha szakmai­lag meggyőzte egy énekes, rábízott néhány apró döntést. „A hangszeres zenészekre igaz, hogy a tökélyt várta tőlük, de velünk valahogy másként bánt, miközben persze a pontosságot, a felkészültséget megkövetelte tőlünk is” – meséli. Úgy emlékszik, hogy olyan érzés volt vele énekelni, mintha ráültette volna egy hullámra, hogy azon nyugodtan hajózzanak.

A Mozart-művekben frissebb tempókat kért, s ezzel új színeket hozott. Ahogy az énekesnő mondja, Beethoven IX. szimfóniájában a szólókat sose énekelte még olyan tempóban, mint Kocsis vezényletével. „Hatalmas tudással bírt, az ember nem kérdőjelezte meg a véleményét, adott esetben mégis elfogadta az énekművészek kéréseit” – mondta. Az egyik legnagyobb zenei élményének azt tartja, amikor órákon át magyarázta neki Kocsis, hogy Schönberg Mózes és Áron című művének befejezését hogyan komponálta meg.

Szerinte akivel Kocsis jóban volt, az sokat kaphatott tőle, mert remek, szarkasztikus humora volt, és minden érdekelte. „Csoda volt vele dolgozni, sokaktól hallottam ezt, és én is így tartom. Olyan az elvesztése, mintha egy családtag ment volna el” – tette hozzá Fodor Beatrix.
(ZSRZ)

5 perces interjú: Kovács János karmester

Páratlan volt a zenei tudása, és kompromisszum nélkül semmi más nem volt a szeme előtt, csak a szerző és a műve – jelentette ki lapunknak Kocsis Zoltánról Kovács János karmester.

A legmagasabb szinten csodáltam és irigyeltem, ilyen tehetségből egy-egy évszázadban kevés akad – mondta Kocsis Zoltánról a neves karmester, Kovács János. „Sokan elintézik azzal, hogy elképesztő hallása és memóriája volt, de ezek csupán eszközök. Remek zeneiséggel nyúlt mindenhez, a szubjektív megítéléstől függetlenül” – hangsúlyozta.

Bármilyen mű előadásakor mindenki azt gondolná, hogy többféleképpen lehet jól csinálni – mondta –, nála azonban egyértelmű volt, hogy csak egyféleképpen. Kompromisszum nélkül semmi más nem volt a szeme előtt, mint a szerző és a műve, zongoristaként és karmesterként is. Zeneileg egyszerűen tévedhetetlen volt.

Kovács János nem mindig értett egyet tempóválasztásával, azonban amit hallott, az meggyőzte. „A már letűnt nagy karmester-generációk, Klemperer, Furtwangler, Celibidache idején nem voltak pálcavirtuózok, hanem, Kocsishoz hasonlóan, erős zeneiséget és szellemiséget képviseltek. Egyetértettem vele abban, hogy számos dirigens képzettsége nem elégséges, mindössze csak határozott a fellépése és jó a koreográfiája” – tette hozzá.

Mint mesélte, bár sokan kritizálták Kocsis karmesteri tevékenységét, mondván, nincs birtokában bizonyos technikai eszközöknek, ezzel azért nem ért egyet, mert pótolta a zeneiségével, a zeneművek, sőt egy-egy szerző teljes életművének ismeretével. „Úgy vélem, például Bartók Concertójának előadásához, Kocsishoz hasonlóan az előadónak ismernie kellene a komponista fiatalkori zongoraműveitől kezdve az utolsó vonósnégyeséig mindent ahhoz, hogy hiteles megszólaltatás legyen” – mutatott rá. Szerinte Kocsis ezért volt univerzális zenei fenomén.
(ZSRZ)

Vásáry Tamás zongoraművész, karmester

Pergő és sallangmentes zongorajátéka volt Kocsis Zoltánnak, ezzel iskolát teremtett, lehet érezni a hatását a fiatalabbakon – mondta lapunknak Vásáry Tamás zongoraművész-karmester.

Megesik, hogy aki hangszerrel vagy énekkel kezdi zenei pályafutását, egy idő után ki szeretné terjeszteni az aktivitását a szélesebb zeneirodalomra, hiszen a repertoár csábít, és erre a legjobb a karmesteri munka – mondta a Magyar Hírlapnak Vásáry Tamás arról, hogy vajon mi indíthat egy muzsikust a vezénylésre. A neves dirigens úgy fogalmazott: nem csodálkozik, hogy Kocsis Zoltán a karmesteri feladatok felé fordult. Szerinte azért sem meglepő, mert fiatal zongoristaként is már pontosan tudta, hogy mi történik körülötte a zenekarban. Vásáry rámutatott: hatalmas tudást birtokolt, bármilyen szimfonikus műből képes volt zongorán idézni. „Egyszer Fischer Annie mesélte nekem, hogy Londonban játszott egy versenyművet, és megdöbbent, amikor Kocsis Zoli, aki részt vett a próbán, fejből lekísérte a zenekari részt egy másik zongorán” – mondta.

Ő szintén a brit fővárosban élt abban az időben, így ismerte meg az akkor tizennyolc éves Kocsist, barátok lettek, és később sokszor zenéltek együtt. Hangsúlyozta: egyike volt a legkiválóbb zongoristáknak, nemzetközi mércével mérve is. „Kivált a Schubert-játéka tetszett nekem nagyon, és természetesen a Bartók-interpretációja is remek. Csak úgy állt ki a pódiumra, ha százszázalékos volt a darabismerete. Emellett rendkívül biztos technikája és nagyon erős keze volt, pergő és sallangmentes billentyűkezelésével iskolát teremtett Magyarországon a korábbi, Dohnányi- és Fischer Annie-féle lágyabb megszólalás után. Lehet érezni a hatását a fiatalabb zongoristagenerációkon” – fűzte hozzá. Arról is megemlékezett, hogy nagyon egyéni volt Kocsis felfogása a darabokról, bár elfogadta mások megközelítését is.
(ZSRZ)

Nekünk mondta
Kocsis Zoltán a Magyar Hírlapnak adott interjúiból

- A nehezen tipizálható muzsika esetében nem meglepő, ha időnként annak univerzumán kívül marad a közönség. Mozart zenéje például azért népszerű, mert napjaink ezerszer gyakorolt gesztusai tükröződnek benne (…) Bartók műveinek többségéről ez nem mondható el. Aki tehát zeneileg kevésbé tájékozott, nehezebben tudja befogadni.

- Ha 1981-ben nem győzzük meg ennek fontosságáról Bors Jenőt, a Hanglemezkiadó vezetőjét, akkor ma nem hallgathatnánk az eredeti Bartók-felvételek gyűjteményes kiadását. Szégyen, hogy pél­dául Richard Strauss hét operáját soha nem játszották itthon. De van számos ilyen Debussy-darab is. És megérjük-e, hogy mondjuk Bartók napi táplálékunk lesz?

- Az ismeretterjesztéssel az a helyzet, hogy tapasztalataim szerint a közönség gyűlöli a didaxist. Azonban bizonyos, hogy valamiképp segít feltárni a hallgatóságnak, mit is takar az adott zenei szubsztancia. Persze komoly empátia is kell a közönség részéről.

- A Kádár-korban valószínűleg Zenész fedőnéven voltam megfigyelési célszemély. Utánanéztem a dolognak a történeti levéltárban, de igazán kompromittáló jelentést nem találtam magamról. Aczél György évtizedekre zárolt hagyatékában további, a művészekkel kapcsolatos adatok lehetnek. Ott pihenhetnek aztán az igazán érdekes dokumentumok!

- A fiam barátságban van Ránki Fülöppel: megismétli az én barátságomat Ránki Dezsővel. Lehet, hogy többre megy, és nem csak zongoraművész lesz.

- Pénzügyi szempontból a zavartalan munka feltéte­lei néhány együttesnél korántsem adottak, ők arra kényszerülnek, hogy folyton-folyvást újragondolják műsorpolitikájukat, terveiket. Mintha – teszem azt – zongoristaként be kellene kalkulálnom repertoárválasztásomba, hogy a következő évadban takarékossági okokból a bal kezem negyedik ujját nem használhatom.

- Egy zongoraművésznek egy életen át kell dolgoznia a Liszt-darabokkal. (…) Nem lehet szétválasztani életének egyes szegmenseit. A zongoristáról, a zeneszerzőről, a tanárról beszélni úgy, hogy a többi tevékenység fel ne merülne. Zenekari művein is megfigyelhetjük a zongorafaktúra jelenlétét, zongoraművei pedig túlnyúlnak a hangszeren.
(RZ)