Elhunyt Jókai Anna

Spirituális realizmus
(Magyar Hírlap, 2013. december 28., Végh Attila interjúja)
Hol éljen az író, talán elefántcsonttoronyban? Vagy - modern Zarathustraként - ereszkedjen a nép közé, és oldódjon fel a közéletiségben? A választ Jókai Anna, kortárs irodalmunk emblematikus alakja, számos kitűnő regény szerzője adja meg, aki - saját bevallása szerint -kétfelé szolgál, de egyazon urat.
- A görög tragédiákban az ananké, a sors fontos szereplő. Az ön regényeinek is központi kérdése a sors, a reménytelenség…
- És a remény keresése a reménytelennek látszó világban. A világ nem reménytelen, csak annak látszik.
- Manapság a sorsról beszélni nem divatos. Szinte politikailag nem korrekt. A mai korszellemnek nem tetszik az a gondolat, hogy nem lehet akárkiből akármi, hogy szabott útja van az életnek, és hogy tetteinknek következményeik vannak. A mai embernek melyek a nagy sorskérdései?
- Két fontos fogalmat is említett; az egyik a korszellem, a másik a politikai korrektség. A politikai korrektséget az egyik legálságosabb dolognak tartom, mert ha arra vigyázunk, hogy politikailag korrektek legyünk, akkor éppen az egyéniség, az érzés vész ki belőlünk, és hazug lesz a mondanivalónk. Ez az irodalomra nézve különösen veszélyes. Nem politikailag kell korrektnek lenni, hanem az általam vélt igazsághoz hűnek. Az a fontos, hogy szeretettel jelenítsünk meg dolgokat. A korszellem nem az, ami ma a világ felszínes rétegeiben uralkodik, az nem szellem, hanem lidérc. Korlidérc, amely el akarja venni a korszellemtől az igazi vívmányokat. Lefokozza, és a maga módján manipulálja. Az embernek komolyan kellene vennie azt, hogy igenis van sorsa. A sors nem változtathatatlanságot, eleve elrendeltséget jelent, hanem - ezt a Jákob lajtorjájában próbáltam megírni - behatárolt szögbe születünk. Ennek van alsó és felső szára. A sorsom azt jelenti, hogy ezt a felső szárat el kell érnem. A legmagasabbra kell vinnem azt, amivel születtem. Arra kell vigyázni, hogy az alsó szár alá ne hulljon az életem. A legfelső szöget a legnehezebb elérni. De ha az ember erre törekszik, akkor - kivéve a kegyelmi állapotot és a szentek különleges állapotát - önteltté válik és beveri a fejét. Nagyon finom lelki-szellemi munkát igényel, hogy az ember rájöjjön arra, hogy mi az ő maximuma. Hogy mire hivatott. Az önismeret és az önmegvalósítás a mai ember nagy feladata. Ez persze nem azt jelenti, hogy minden hülyeséget megcsinálhatunk, hanem azt, hogy a valódi énünket kell megvalósítani. Ez nem azonos a karrierrel, mert a karrier nem más, mint önértékeink elvesztegetése.
- Ezt az alsó és felső szöget én úgy képzelem, el, hogy egyik sem statikus. És ettől érdekes a dolog. Miközben fölfelé haladunk, a plafon egyre magasabb. Tehát lehet tágítani a mozgásteret.
- Valamennyire igen, de nem a végtelenségig. Arrafelé lehet tágítani, amerre a sorsunk visz. Sokszor gondolok rá, hogy mit nem adnék azért, ha nem kellene írónak lennem. Minden vélt eredményemet és sikeremet odaadnám, ha egyszer azt megtapasztalnám, amit mondjuk Calcuttai Teréz. Örömmel vállalni a másokért való szenvedést. Ez óriási kegyelem lehet. Én erre képtelen vagyok. Szentséges irigységgel szemlélem ezt az állapotot. Az én maximumom az, hogy írással próbálom megközelíteni. Ha ezen túlmennék, talán megbolondulnék.
- És ki tudja, talán Teréz anya álma mindig is az volt, hogy egy jó regényt írjon…
- Lehet. Elég gyakori, hogy olyan emberek, akik az anyagi gyarapodás terén mindent elértek, azt mondják, mindenüket odaadnák azért, ha egy jó verset meg tudnának írni. Az ember átvágyakozása rejtély. Jobb volna, ha az ember inkább arra vágyakozna, hogy azt szeresse magában, ami ő. Nem kellene átvágyakozni a ködbe.
- Más szempontból pedig éppen az a feladatom, hogy ne az legyek, aki vagyok, hanem aki lehetek. Hogy kimozduljak lehetséges önmagam felé.
- Igen, de ez egy belső átvágyakozás. Annak az önismeretnek a része, amiről beszéltünk. Éppen ezt a feladatot hanyagolják el sokan egy külső ködkép kedvéért. Ma Magyarországon hihetetlen kultusza van a könnyűzenének. Ma mindenki azt hiszi, hogy nagy dolog lesz, ha megnyeri a Megasztárt. Érthetetlen.
- Pedig ha az ember nem akarja nagyon elszúrni az életét, akkor illik fölmérnie, hol az alsó határ. Jó tudni, hogy mi alá nem szabad menni. Ebben a fölmérésben sem segít bennünket a korszellemtelenség. Mint ahogy abban sem, hogy megértsük az élet legnagyobb kérdését: a halált. Nemcsak a saját halottainkkal nem tudunk mit kezdeni…
- Hanem saját halálunk előképével sem. Központi témám volt mindig is a halál. Minden regényemben előbukkan ez a kérdés. Nem gondolunk a halálra. Homokba dugjuk a fejünket, azt hisszük, hogy akkor nem rúg fenékbe az élet. Amíg élünk, fölnevelünk egy halált magunkban. Ez az emberekben általában nem tudatos, inkább elfojtják az ilyen gondolatokat. Én meg azt mondom, hogy az élet mélységes megértéséhez hozzátartozik a halál megértése. Ez sokak számára félelmetes. Ne féljetek! című regényem az öregségről, a halálról szól. Amikor megírtam, abban a tudatban dolgoztam, hogy a saját tisztánlátásom érdekében írom, de el fogom veszíteni a népszerűségemet. Huszonhárom kiadást ért meg a könyv. Nagyon meglepett.
- Ön sokfelé jár előadást tartani, beszédet mondani. A régi görögök szerint az a boldog ember, aki a halála pillanatában is az. A közösség mondja meg tehát, ki boldog és ki nem. Az írói magány, a magaslati nézőpont az alkotáshoz nélkülözhetetlen. Milyen viszonyban áll ez a másokkal való együttléttel, a közösségért való aggódás belső igényével az ön életében?
- A régi idők beavatottja, Manu azt mondja: aki magának főz, bűnt követ el. Aki csak arra törekszik, hogy önmagát fényezze, miközben körülötte megdöglik a világ, az visszaél azzal a kegyelemmel, amit kapott. Két síkon kell létezni. Amit a magányban önmagamban elvégzek, annak a szellemi hátterét közel kell vinnem az emberekhez. Nemcsak az irodalmat kell behozni az emberek életébe, hanem megerősíteni őket arról is, hogy nem csak materializmus van. Amikor emberek közé megyek, soha nem azt érzem, hogy én vagyok itt az író. Hanem hogy kíváncsi emberek vannak itt, és hogy nekem úgy kell innen elmennem, hogy akik eljöttek ide, azok ne bánják az itt töltött időt. Azért élünk, hogy ami bennünk jó, azt a többieknek átadjuk. Ha nem volnék író, ugyanígy mozognék az emberek között. Én kétfelé szolgálok, és mégis egy urat.
- Az emberek pedig érzik, hogy Jókai Annából nem a hideg, teoretikus ész szól, hanem a szeretet.
- A szeretet és a megszenvedettség. Soha nem hirdettem magamról, hogy a tökéletesség birtokában vagyok. Én, mint afféle szenvedő ember, kikalapáltam magamnak bizonyos igazságokat. Amit mondok, annak igazáról meg vagyok győződve. Ezért nem vagyok jó vitapartner. Nagy tisztelettel meghallgatom a materialista ellenérveket, de velem vitázni reménytelen. Nem is nagyon kísérleteznek. De akik egyáltalán nem értenek egyet velem, azok se rúgnak belém. Ezért hálás vagyok. Köszönöm az ellenségeimnek, hogy hallgatnak. Nehezen viselem a rideg közeget. Nem vagyok tökéletes. Vágyom a szeretetre.