Január 10-én, életének hetvenedik évében meghalt a legendás brit rockzenész, David Bowie. Az énekes-producer másfél éven át küzdött rákkal.
Borzongató érzés. Van valami megfoghatatlanul nagyszerű ezekben az emberekben: David Bowie tizennyolc hónapon át küzdött a rákkal, de közben készített egy nagyszerű lemezt. Ahelyett, hogy átadta volna, megadta volna magát a betegségnek, ő alkotott, mert az volt az élete, a kreativitásból táplálkozott az életösztöne. Nincs visszavonulás, nincs önsajnálat, nincs betegségtudat, nem lehet szögre akasztani a hangszert: az alkotó ember, ha nem alkot – meghal. Freddie Mercury juthat róla eszünkbe, aki ugyancsak fittyet hányt a saját haldoklására – pedig már két éve diagnosztizálták betegségét –, és szinte utolsó leheletével is dolgozott. Egészségügyi állapotáról csak egy nappal a halála előtt tartott sajtótájékoztatót, akkor jelentette be... Bowie még ezt sem tette meg. Ő csendben maradt, a magánügyeit megőrizte saját magának. Ő kiadta új albumát, a hatvankilencedik születésnapjára, figyelte a reakciókat, talán egy-egy kritikát is elolvasott. Nagy szerencse, hogy ők ketten barátok voltak, időnként felléptek együtt, készítettek közös felvételeket, s hétfő reggel óta egészen másként nézünk azokra az archív fényképekre is, amelyeken együtt szerepelnek.
Az elmúlás mindig borzongató, hiszen elég csak megnézni a most megjelent, Blackstar című albumához készült klipeket. „David Bowie hetven év felé is hirtelen nélkülözhetetlen lett a populáris zenéből azzal, hogy nem könnyen értelmezhető dolgokat művel” – írta alig néhány nappal ezelőtt a lemez egyik kritikusa. Vélhetően a rákkezeléstől lefogyva, véznán, gézzel bekötözött szemmel, ősz hajjal, elgyengülten láthatjuk Bowie-t az albumhoz készült videókban. S még így is megborzongató energiával szólnak a fúvósok, mintha a kimaradozó, ritmuszavaros szívverés lüktetését mímelné a szaxofon, s helyenként teljesen free jazzbe hajlik, mintha nagyon magányos free jazzbe hajlana minden. Csak a négy fal van, a kórházi ágy, a géz, talán egy kisszekrény az ispotályban. Bowie így búcsúzkodik: aki meghal, aki a halálra készül, jobban teszi, ha saját magának is búcsút int, mert úgysem látja többé. Az utolsó találkozás ez az élővel. Az élettel. Hiába volt egykor még New York királya – ahogy énekli dalának egyik sorában –, végül itt maradt, ebben a kórházi szobában, magára. Igen, az elmúlás mindig borzongató, de a legborzongatóbb benne éppen az, hogy lehet méltósággal viselni. Ahogy láthatjuk is ezt ezeken a felvételeken David Bowie-tól.
David Bowie nagyjából öt évtizeden át volt a könnyűzene nélkülözhetetlen alakja. Életében. Azt azonban ma még nem tudjuk megítélni, hogy halála után mennyi ideig lesz ugyanilyen megkerülhetetlen és nélkülözhetetlen, de egy fekvő nyolcas feljegyzésével nem sokat tévedhetünk. Ahogy hiába igyekeztek ők kategorizálni, beskatulyázni a műfajok átláthatatlan, átjárhatatlan őserdejében, mindent mondtak rá, mert sohasem volt egykönnyen értelmezhető: a hatásokat, az aktuális trendeket úgy itta magába, hogy önmagán átszűrve aztán mindig született belőlük valami nélkülözhetetlen. Valami, amit nem kellett kategorizálni, hiszen egyetlen és legfontosabb műfaji meghatározást – miszerint: Bowie – már ott viselte magán.
Így szólnak a Blackstaron is a szimfonikusok: mintegy végtelenített áhítattal. Ezzel a védjeggyel: Bowie – ha a védjegynek ugyan van, illetve lehet dallama. Ha a védjegynek lehetnek szólamai. S így levitál a kórházi ágya felett a haldokló Lázár, aki már tudja, hogy menni kell. De tudja azt is, hogy ez még nem a vég, mert minden – elsősorban a méltósága – adott ahhoz, hogy hamarosan visszatérjen.
S akárhányszor feltesszük mostantól Bowie lemezeit, Lázárként keltjük őt életre, mert ez már a 21. század, ez is a hatalmunkban áll. S talán azért is, mert amikor elcsendesedik a zene, a szólóének kiemelkedik, akkor Bowie hangja úgy szól, mint egy ima. Amely, nagyon bízom benne, máris, talán még életében meghallgattatott.
Fél évszázad számokban
Bowie Dél-Londonban látta meg a napvilágot David Robert Jones néven. Első sikerét 1969-ben érte el a Space Oddity című dallal, korai lemezeivel, a The Man Who Sold The World-del és a Hunky Dory-val pedig rögtön népes rajongótáborra tett szert.
A valódi áttörést azonban '72 jelentette, amikor leleplezte saját alteregója, Ziggy Stradust kilétét, akit aztán 1973-ban visszavonultatott.
Listavezető pozícióba először 1975-ben a Fame című nótával tornázta fel magát.
A zenélés mellett Bowie-t a filmművészet is vonzotta, olyan alkotásokban tűnt fel a vásznon, mint A földre pottyant férfi, a Dzsigoló vagy A tökéletes trükk.
A brit muzsikus bekerült a Rock and Roll Hírességek Csarnokába is 1996-ban, tíz évvel később pedig Grammy-életműdíjjal tüntették ki.
Az egészségével már korábban is akadtak problémák. Bowie 2004-ben egy németországi fesztiválon panaszkodott mellkasi fájdalomra, majd el is ájult a backstage-ben. Az orvosi viszgálatok kiderítették, hogy az énekes rosszullétét koszorúér-elzáródás okozta, ezért Bowie-nak kés alá is kellett feküdnie.
2013 januárjában megjelent a megelőző tíz esztendő munkásságát átfogó lemeze, a We Are We Now. Közben felröppentek a pletykák, hogy az énekes Alzheimer-kórral küzd, ezt azonban Bowie producere tagadta.
Három évvel később, 2016 januárjában jelent meg utolsó albuma, Blackstar címmel. Bowie-nak unatkozni nem volt ideje, hiszen a korong mellett tavaly készült el az énekes legnagyobb klasszikusait felvonultató Lazarus című musical is, amelyet decemberben mutattak be igen pozitív kritikai visszhangokkal. Bowie töretlen népszerűségét jól mutatja, hogy a The New York Times szerint a Lazarus bemutatójára fogytak el leghamarabb a jegyek a Broadway egész történetében.
A zenésztársadalom, a kritikusok közössége és a brit politika élvonalának szereplői egyaránt felsőfokú jelzőkkel emlékeztek meg hétfőn a 69 évesen elhunyt David Bowie nemzedékeken átívelő munkásságáról.
A BBC vezető zenekritikusa és művészeti főszerkesztője, Will Gompertz a rákkal folytatott másfél éves küzdelem után elhunyt zenészről azt írta, hogy Bowie volt "a pop Picassója": újító, képzelőerővel megáldott, nyughatatlan, folyamatosan változó posztmodernista művész, aki ugyanúgy a pop lényegi meghatározói közé tartozott, mint a Beatles, a Rolling Stones, vagy akár Elvis Presley.
Rick Wakeman, a rockzene történetének egyik legjelentősebb billentyűse, a progresszív rock élő legendája a Twitter portálon úgy fogalmazott: David Bowie olyan befolyást és biztatást jelentett az ő munkásságában, amelynél nagyobbat nem is kívánhatott volna.
Madonna ugyancsak a Twitteren "tehetségesnek, egyedülállónak, zseninek, sorsfordítónak" nevezte Bowie-t. Az amerikai énekesnő szerint Bowie szelleme örökké élni fog.
Kanye West amerikai rapper szerint Bowie volt az ő egyik legfontosabb ihletője, "félelmet nem ismerő, kreatív (...), aki életre szóló varázslatot adott nekünk".
David Cameron brit miniszterelnök azt írta a Twitteren, hogy David Bowie, "a popzseni" zenéjén nőtt fel. Cameron szerint Bowie "a megújulás mestere volt", akinek halála hatalmas veszteség.
Tony Visconti Grammy-díjas amerikai zenész-producer, aki Bowie legtöbb albumának kiadásában közreműködött, a Facebookon azt írta: David Bowie mindig azt csinálta, amit akart, és azt mindig a legjobban akarta csinálni. "Egy éve tudtam, hogy ez fog történni, mégsem voltam felkészülve rá (...) Rendkívüli ember volt, tele szeretettel és élettel. Mindig velünk lesz, de most helyénvaló, hogy sírjunk" - fogalmazott Bowie egykori producere.
Elhunyt David BowieA legenda hatvankilenc éves volt - Január 10-én, életének hetvenedik évében meghalt a legendás brit...
Közzétette: Magyar Hírlap – 2016. január 10.
