Az egy héten át tartó V. Vertigo Filmhéten a közelmúlt legjobb művészfilmjeit vetítették, köztük Az óra című bolgár–görög filmdrámát a minap, amely Petar Valchanov és Kristina Grozeva rendező- és forgatókönyvíró-páros humoros, ugyanakkor drámába hajló, s talán nem túlzás: groteszk alkotása. Mert már a film első jelenetei eszünkbe juttatják a 19. századi orosz realizmus legnagyobbjait: Gogolt, Tolsztojt és Csehovot, akik mesterien ábrázolták műveikben a kisemberi létet, a társadalom perifériáját. Az óra című film tulajdonképpen ugyanezt karikírozza ki, csak 21. századi keretek között és Bulgáriában.
A történet szerint Tzanko Petrov (Stefan Denolyubov) vasúti alkalmazott huszonöt éve pályaőrként dolgozik, ahol eseménytelenül telnek hétköznapjai, miközben egyébként is magányos, visszahúzódó típus. Ingerszegény környezetében egyetlen örömforrását talán a kertjében tartott nyulak jelentik, amelyekről beteges alapossággal gondoskodik. Egy napon azonban monoton, sivár munkavégzése közben a síneken egy halom pénzt talál. A tisztességes férfinak esze ágában sincs megtartani a milliókat, inkább átadja a hatóságoknak.
A közlekedési minisztérium kommunikációs osztályának szóvivője, a törtető, mobilfüggő Julia Staykova (Margita Gosheva) a becsületes megtalálóban nemcsak a vasúti közlekedés imázsát javító lehetőséget lát, hanem egyúttal arra is fel akarja használni a mit sem sejtő férfit, hogy segítségével eltussoljon egy korrupciós botrányt a vállalatnál.
A kisember nyugodt élete örökre megváltozik, s minél jobban szabadulna a korrupció és bürokrácia útvesztőiből, annál mélyebbre süllyed a fertőben. Ráadásul az eseményekkel sodródását, kilátástalan helyzetét csak tovább súlyosbítja beszédhibája, az, hogy nem tudja magát megfelelően kifejezni. S ha mindez nem volna elég, még a számára oly értékes, apjától örökölt, gravírozott karóráját is elveszik tőle, s helyette „megjutalmazzák” egy ócska digitális órával – amely késik. A férfi pedig semmi mást nem szeretne, mint kikerülni a reflektorfényből és visszakapni régi életét, valamint a családi karórát. Julia le akarja rázni Tzankót, s ehhez minden eszközt és hazugságot bevet. Végül a férfi átvesz egy karórát, ami nem a családi darab, és amiről később kiderül: siet.
A rendezők a drámában a két világ találkozását megrendítően ábrázolják, a kelet-európai létminimumból élő, a körülményeknek teljes mértékben kiszolgáltatott kisember figurája áll szemben a mindenkit utasítgató, ambiciózus, munkamániás, valódi emberi kommunikációra képtelen negyvenéves nő karakterével, aki párja unszolására végre gyereket akar – utóbbi mozzanat teszi még inkább szatirikussá a filmet. Tzanko megszokta és elfogadta szegénységét, és egyáltalán nem akar kitörni belőle, viszont a számító, hatalmi játszmákat űző Julia egy percig sem mutat segítőkészséget, emberi hozzáállást iránta – emiatt nem hisszük el mindazt, amin a mozi utolsó tíz percében keresztülmegy, így jellemfejlődése sajnos nem lesz hiteles.
A film megrázó befejezése görbe tükröt tart, tökéletesen bemutatva, hogy a hatalom és a média miként szipolyozza ki a jóravaló, ám magukat megvédeni nem képes kisembereket egy olyan világban, ahol nem a becsületesség az úr.
Az óra
Bolgár–görög filmdráma, 2017
R.: Petar Valchanov–Kristina Grozeva
10/8
