Tartalmában és megjelenésében egyre több olyan tárlat van Magyarországon, amely élményszerű, és ezzel kilép a múzeum az emberek közé – mondta lapunknak Varga Benedek. A Múzeumok Nemzetközi Tanácsa, az ICOM magyar bizottságának elnöke, a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum főigazgatója szerint ez a szemléletváltozás nem pénzkérdés. A szakember úgy véli, fontos a Magyar Nemzeti Bank műtárgyvásárlási programja, hiszen nem elvesztegetett pénzről van szó.
Varga Benedek: Az elmúlt tíz-tizenöt évben már érezhető a megújulás (Fotó: Horváth Péter Gyula)
– A Múzeumok Nemzetközi Tanácsa, az ICOM magyar bizottságának elnökeként a közelmúltban részt vett a testület párizsi közgyűlésén, ahol szó volt a múzeum definíciójának újragondolásáról is. Milyen eredményre jutottak?
– Közhely, de ahogy változik a világ, úgy változnak benne markánsan a múzeumok is. Tíz-tizenöt évente meghatározza az ICOM mint a világ múzeumainak kapcsolatteremtő szervezete, hogy mi is egy múzeum szerepe. Most, a konferencián – többek között – arról volt szó, hogy ne „szentély” legyen egy múzeum, mint a 19. században a birodalmi reprezentációs igény teremtette nagy múzeumok korában, hanem lépjen ki az emberek közé, legyen interakció. Teremtsük meg a tárgyak és a tárgyakhoz kapcsolódó kis történetek, valamint a szaktudás elegyét – és az sem mindegy, hogy miképp mondjuk el mindezt a látogatóknak, hiszen érdekesnek kell lennie. Ne csak azért járjanak múzeumba, mert „illik tudni” valamit, hanem élményt kapjanak.
– Ráhúzható ez a szemlélet egységesen a világ minden múzeumára? Hiszen jelentősen eltérnek egymástól az egyes földrészek intézményeinek gyűjteményei, az országok kulturális hagyományai.
– Találhatunk jó kompromisszumot, de valóban volt vita, hiszen mintegy százhatvan országból húszezer taggal működik az ICOM. Például az afrikai múzeumokban kevesebb a tárgyi emlék, náluk az ismeretátadás nagyobb hangsúllyal szerepel, így ők a gyűjtemény meglétét kivennék a definícióból. A dél-amerikai országokban leginkább társadalmi-történeti múzeumok vannak, míg Európában és Amerikában jelentős műkincsállomány található. Ebből a szempontból különleges a helyzet Kínában: az úgynevezett kulturális forradalom elpusztította a kincsek hatalmas részét. Mégis az állam a GDP-növekedés mértékének kétszeresével támogatja a múzeumokat, mert be akarja magát mutatni a világnak, másrészt pedig a középosztály építésének egyik eszközét is ebben látja. Mint az európai birodalmak a 19. században, a nagy nemzeti múzeumok megalapításának korában. Kontinensünkön azonban nemcsak ezek a reprezentatív intézmények vannak máig, hanem létezik a kisebb és közepes múzeumok sűrű hálózata, amely az utóbbi két-három évtizedben megerősödött és igen népszerű lett. Az európai hálózat java részében már megtörtént a fentebb említett „kilépés” az emberek közé, de az is igaz, hogy hiába az igyekezet szélesebb rétegek megszólítására, kiállításra még mindig jellemzően a középosztály jár.
– A magyar múzeumi hálózatra térve, itt milyen gyorsan terjed ez a szemlélet? Az adatok alapján a látogatók száma az utóbbi években stagnál.
– Az elmúlt tíz-tizenöt évben már érezhető a megújulás, nemcsak a fővárosi vagy közeli intézményekben, hanem más városokban is. Érdekes tárlatokat rendeznek remek kapcsolódó rendezvényekkel. Meglepően gyorsan terjed a szemlélet, tartalmában és megjelenésében is egyre több helyen tapasztalni az eredményeket. És ez elsősorban nem pénzkérdés. Természetesen nyilvánvaló, hogy mondjuk Kínához képest alulfinanszírozott a magyar múzeumi hálózat, de alapvetően szemlélet kérdése a nyitás és a megújulás, hiszen a jó szakemberek mindenhol ott vannak, most is.
– Az ICOM magyar bizottságának elnökeként ön mit vár a szakmától?
– Azt szoktam mondani, hogy egy múzeum olyan, mint egy kórház: minden dolgozója fontos része az egésznek. Számítanak a támogató szakmák, a restaurátoré, a múzeumpedagógusé, a fotósé. És bár nagyon fontosak a kurátorok is, úgy vélem, nem helyes, ha csak a kurátorok elképzelései valósulnak meg. A kurátor alatt itt a diplomás muzeológust értem, nem a művészettörténészt. Természetesen nélkülözhetetlen a tudásuk, a tehetségük, hiszen egy-egy kiállítás akár többéves kutatást kíván meg, de a tárlatoknak befogadhatóknak kell lenniük, hogy minél többen értsék, s egy-egy múzeum arculatát, teljesítményét a munkatársak közössége adja.
– Az utóbbi években itthon jelentős szervezeti átalakulás zajlott, a megyei múzeumi hálózat szétbontásával a vidéki intézmények egy átmeneti állapot után a településekhez kerültek. Hogyan látja a folyamat végén, sikeres volt a változtatás?
– A mélypontról kijöttünk, főleg pénzügyi szempontból. Véleményem szerint a végére elég jó eredménnyel zárult az átszervezés, megbecsülik az önkormányzatok a múzeumaikat. Erősíti a lokális identitást, és több helyen remek rendezvényeket szerveznek a tárlatokhoz. Nemcsak kívülről tekintve, hanem „belülről” is, sok kollégával beszéltem erről, kis- és nagyvárosból egyaránt.
– Mint múzeumi szakember, mi a véleménye a Magyar Nemzeti Bank Értéktár elnevezésű programjáról, amellyel műtárgyakat vásároltak mostanra már több milliárd forint értékben?
– Olyan területre lépett be ezzel az intézmény, amelyre évtizedek óta nem volt példa. Fontos ugyanis, hogy az állam vagy valamelyik szerve szerepet vállaljon a közgyűjteményi műtárgyállomány bővítésében. Technikai részleteken mindig lehet vitázni, de jó, hogy az így megvett tárgyak a kialakított szabályok szerint közgyűjteménybe kerülnek, eközben a jegybank vagyonában maradnak, tehát nem elvesztegetett pénzekről van szó, hanem közkincsről.
– A közelmúltban megvett Tiziano-festménnyel kapcsolatban azonban a tulajdonos hat éve még másfél milliárd forintos árról beszélt, mégis az idén négy és fél milliárdért vette meg a jegybank.
– Ilyen kaliberű művet ettől az alkotótól ezen az áron lehet megvenni, ezt a képet rendre tizenhatmillió dollár körüli összegre biztosították, amikor nemzetközi tárlatokon szerepelt, s ez négy és fél milliárd forint. Az okozhatja az ellenérzést, hogy elszokott a hazai közvélemény az ilyen, piaci áraktól a negyven év kommunizmus alatt. De fordítsuk meg: ez az összeg azt is jelzi, hogy milyen hatalmas értéket őriznek a közgyűjteményeink. Nem fölélt vagyonról van tehát szó. A múzeumok pályázhatnak a megvett művekre, az ICOM magyar bizottsága javasolja is, hogy tárják fel az eddig elérhetetlen kincseket, és tegyenek javaslatokat az Értéktár Program felelőseinek.
