Az őszi–téli szezon egyik legnagyobb kiállítási szenzációja térségünkben a bécsi Kunsthistorisches Museum Bruegel-tárlata. A festő halálának 450. évfordulója adta a tárlat apropóját, amelyen több fő mű is látható együtt, vélhetően jó ideig utoljára.
A 15. században az olasz–holland kereskedői kapcsolatokból a festők is profitáltak: miközben Quentin Metsys (Quinten Matsijs), az antwerpeni iskola alapítója képein még csak a Leonardótól kölcsönzött tájképi háttér jelenik meg az alakok mögött, a romanista iskola és a leuveni egyetem humanista légköre már jóval nagyobb mértékben italizálta a helyi szellemet. Ezekkel a festészetben és a gondolkodásban lezajló változásokkal párhuzamosan jelent meg a flamandoknál a parasztábrázolás. A műfajban a legemlékezetesebb alkotások az Antwerpenben tanuló idősebb Pieter Bruegel nevéhez fűződnek, aki a nevét hol így, hol Brueghelnek írta, és aki nemcsak a saját művei által vált híressé, de egyben egy festődinasztia alapítójaként is. Halálának közelgő 450. évfordulója alkalmából a bécsi Kunsthistorisches Museum (Szépművészeti Múzeum) rendezett kimerítő és alapos tárlatot – a kurátorok Elke Oberthaler, Sabine Pénot, Manfred Sellink és Ron Spronk –, amelyen számos fő műve tekinthető meg más gyűjteményekből is. Vélhetően hosszú ideig utoljára szerepelnek együtt a január 13-ig nyitva tartó kiállításon a sérülékenységük miatt.
Bruegel életéről keveset tudni: valószínűleg Breda városában született 1525 és 1530 között, és Brüsszelben halt meg 1569-ben. Antwerpenben tanult, az 1550-es évek közepén nagy utazást tett Itáliában, Róma mellett Szicíliába is eljutott, ami a korban elég szokatlan vállalkozásnak számított. (Noha nem ő volt az egyetlen északi festő, aki Itáliába ment, gondoljunk Dürerre, akinek még a Velencéből írt levelei is megvannak.)
Bruegel Rómában Giulio Clovio miniátortól – El Greco barátjától – tanult, megismerte az akvarelltechnikát is.
Amikor visszatért Antwerpenbe, groteszk rajzsorozatba kezdett. Szintén ebből az időből származik A hét főbűn-sorozat, amely 1588-ban jelent meg. A festő nemsokára Brüsszelbe költözött, ennek az időszaknak a legszebb darabjai az Évszakok – ezek némelyike látható is a tárlaton –, hamarosan pedig kibontakozott az a sajátos bruegeli világ, amely az általa rajongva tisztelt Bosch nyomán formálódott, és amelynek jellegzetességei a népes csoportok ábrázolása, a bibliai jelenetek sajátos feldolgozása és a tiszta színek használata – sajnálatos, hogy a fő művek fő műve, a Flamand közmondások nem látható a tárlaton. Mint ahogy a Budapesten őrzött Keresztelő Szent János prédikációja sem, utóbbi körül ugyanis tulajdonjogi vita van: Veronika Batthyány-Strattmann és Batthyány Ádám 2015-ben igényelte vissza a képet, mondván, hogy az ő tulajdonuk, a Szépművészeti Múzeumnál csak letétben van.
Itt van azonban a Dulle Griet, amelyet erre a kiállításra restauráltak, a bécsi mellett az Amszterdamból érkezett Bábel tornya, a Gyermekjátékok, amelyet amúgy is a bécsi múzeum őriz, a Karnevál és a böjt harca és A halál diadala is – hiszen ez az első nagy monografikus tárlat az életműből.
Mondhatni, logikus, hogy itt rendezték meg: a Kunsthistorisches Museum birtokában van tizenkét táblakép, amely a világ legnagyobb Bruegel-kollekciója, létrejötte még a Habsburgokhoz kötődik. Ezekhez érkezett több mint kétszer ennyi, a csaknem harminc festmény mellett pedig rajzok és grafikák árnyalják az összképet.
Az első teremben a korai munkák között olyan érdekességek akadnak, mint Bruegel római képei – többek között a Tiberisről készült rajz – vagy az 1566-os Önarckép, a jobb kezében az ecsettel. A korai tájképeken érezhető a velencei hatás, az 1554-es Parasztok pedig azért egyedülálló, mert a mediterrán tájképek kötelező elemeit egyesíti a flamand faluképpel – egy szélmalom is látható rajta.
A következő szekcióban szerepel a Vadászok a hóban, az egyik legszebb munka, csakúgy, mint a Visszatérés és a Gyermekjátékok, amelyen 230 figura számolható össze. Itt van a Karnevál és Böjt harca és a Dulle Griet 1562-ből. Egy flamand népi hős adja a különös címet, a pokolbeli jelenetben sok-sok figura, bizarrabbnál bizarrabb lények szerepelnek, van itt falra mászó fekete ördög, egy szárazföldi hal és különféle szemek. A kép részleteiben elveszve a valódi mondanivalót már nehéz kihámozni, annyi azonban bizonyos, hogy a mester, Bosch hatása tetten érhető.
A sok kis figurával telefestett vásznak ellenpontja a Mágusok imádása: a londoni National Galleryből érkezett mű 1564-ben keletkezett, és Bruegelnek ez az első olyan képe, amelyen nagyban ábrázol kevés szereplőt: Baltazár kezében ott a hajó és a templom, az igaz hit szimbóluma. Különösen érdekes a mellette látható, egy évvel korábbi kép, A mágusok imádása a hóban, amely valószínűleg az első olyan festmény, amelyen hóesés látható. A korabeli jelképes beszédet ma már nem tudnánk olvasni a képmagyarázatok nélkül: a háttérben álló templomrom az Ószövetségre utal, amelynek lerombolása után felépül az Újszövetség és az új hit. A hét főbűn és a hét erény grafikai sorozat szakítja meg a festmények sorát, majd a bécsi parasztképekből kapunk egy falszakasznyit – kis érdekesség az itt elhelyezett női fejtanulmány. A kiállításon számtalan érdekességet is felvonultatnak a kurátorok, így például egy korabeli cipőt, de látható az is, hogy Bruegel miként, milyen sorrendben festette meg az ismert, Két megláncolt majom című vásznának részleteit.
