Brahms mesterhármasa német, uruguayi és magyar muzsikusok előadásában

„Mesterségbeli tudás nélkül az ihlet csupán egy nádszál a szélben” – írta egy helyen Johannes Brahms, a már-már közhelynek ható szentenciánál pedig aligha találhatnánk jobb szlogent a Zeneakadémia májusi koncertjének. Brahms élete végéig kerülte a romantikus zenész megbélyegzést, a korszak nagy újítóival – gondoljunk csak olyan nevekre, mint Liszt Ferenc vagy Richard Wagner, nyugodtan nevezhetjük őket 19. századi sztároknak – szemben sokszor találták a zenéjét ódivatúnak, már-már lehangolóan maradinak. És valóban, Brahms muzsikája sokkal szorosabb rokonságban áll Mozart vagy épp Haydn műveivel, mint saját kortársaiéval, zenei világa jellegzetesen az egy korszakkal korábbi klasszicizmus forrásaiból táplálkozik.

Brahms művészetének ugyan a saját korában is akadtak méltatói – köztük például Robert Schumann és felesége, Clara –, a szerző máig ható kultuszát csak valamivel a halála után a nagy zenei úttörő, Arnold Schönberg alapozta meg. Schönberg szerint Brahms műveinek varázsát nem a nagy és váratlan hatáselemek adják, hanem az, ahogyan zenéjében egy-egy apróbb visszatérő zenei motívum képes a mű végére monumentális főtémává duzzadni. Schönberg rajongását jól mutatja, hogy Brahms 1861-ben írt zongoranégyesét majd’ nyolcvan évvel később újrakomponálta szimfonikus zenekarra, mondván, hogy a zongoristák mindig túlharsogják a vonósokat, amitől élvezhetetlen lesz a mű. Vitathatatlan: Brahms művei kivételesen igénybe veszik az előadót, alázat, minden részletre kiterjedő precíz figyelem, koncentrált összjáték és a bizonyos, fentebb már említett mesterségbeli tudás nélkül könnyen fordulhat a koncert kínos felsülésbe. A Brahms születésének napján, május 7-én a Zeneakadémia Solti Termében este 7 órakor színpadra lépő három nemzetközi hírű művész a fenti kívánalmak teljes birtokában szólaltatja meg a német zeneszerző három emblematikus, a kamarazene klasszikusai közt számon tartott művét (e-moll cselló-zongoraszonáta, op. 38.; G-dúr hegedű-zongoraszonáta, op.78.; H-dúr zongoratrió, op.8.).

„Csodálatos dolgokat képes művelni a hangszerével, játékából egyszerre sugárzik hatalmas lírai erő és a páratlan drámai érzék” – írta Tanja Becker-Benderről a brit The Guardian kritikusa. A harmincas éveiben járó német hegedűművésznő a patinás salzburgi Mozarteumban és a Guildhall School of Musicban tanult, majd nem sokkal ezután a világ legjobbjaként számon tartott Juilliard Schoolban nem kisebb egyéniségnél, mint a Juilliard Quartet primáriusánál tökéletesítette tudását. A szaksajtó rendszeresen kiemeli páratlanul érzékeny játéka mellett virtuozitását is, aminek legékesebb bizonyítéka, hogy legutóbb lemezre vette Paganini sokszor lejátszhatatlannak mondott huszonnégy caprice sorozatát is, amit aztán olyan zenei lapok díjaztak, mint a BBC Music Magazine vagy épp a Gramophone.

Tanja Becker-Bender korábban három albumon is együtt dolgozott az est másik fellépőjével – és egyben házigazdájával –, Nagy Péter zongoraművésszel. Szoros művészi kapcsolatuk gyümölcseként előbb egy Hindemith-, később pedig Respighi-műveket tartalmazó lemezt adtak ki, idén januárban pedig megjelent a Bartók-darabokat tartalmazó válogatásuk is. A Zeneakadémia doktori iskolájának billentyűsprogramját vezető Nagy Péter a kamarazene elkötelezett híveként és világszerte keresett megszólaltatójaként legutóbb a finn szopránnal, Piia Komsival adott közös koncertet a Zeneakadémián, de korábban olyan muzsikusokkal is együtt játszott, mint Kocsis Zoltán, Polgár László, Perényi Miklós, Leonidas Kavakos, Kim Kashkashian, Boris Pergamenschikow és Ruggiero Ricci.

Az est harmadik fellépője a perui–uruguayi származású, Németországban született Claudio Bohórquez, akit nemzedéke egyik legígéretesebb csellistájaként tartanak számon. Számos versenygyőzelmet könyvelhetett el eddigi pályája során, többek között 2000-ben a Kronberg Akadémia Pablo Casals-verseny több díját is, amelyen – ugyan csak kölcsönbe – elnyerte a spanyol csellóvirtuóz Casals egykori hangszerét. Játékát méltatva a Washington Post kritikusa megjegyezte, hogy „soha korábban nem hallott még ilyen gyönyörű játékot”, hozzátéve, hogy Bohórquez egyesíti magában mindazokat a készségeket, amelyek nagy szólistává teszik az embert.