Az 1920-ban a magyar földtől elszakított nógrádi tájon barangolunk középkori emlékeink nyomában. A trianoni térkép kettéválasztotta az őshonos palóc vidék központját is: Balassagyarmat ma is az Ipoly bal, Tótgyarmat a jobb partján fekszik.
Ezen a szép fekvésű helyen a honfoglaló Gyarmat törzs telepedett le. A török hódoltság idején elnéptelenedett a környék, csak a 17. század végén kapott újból életre a település. A szorgalom 1770-re visszahozta a rangját Nógrád vármegye székhelyének, amelyet 1952-ben Salgótarjánnak ajándékozott a nagylelkű Rákosi elvtárs. Balassagyarmaton az 2017-es népszámláláson 15 058 magyar lakost vettek fel jegyzékre.
Északnyugatnak tartva Ipolykér (Kiarov) és Zsély (Zelovce) falvakon át autózunk tovább. Az első település 300 lakójából 180 magyar, az 1330 lakosú Zsélyen már csak 270 fő magyar ajkú. Itt húzódik az etnikai határ. Közelében az út mentén fekvő Szklabonya község Mikszáth Kálmán szülőhelye, a régi házban szőtte meséit, elbeszéléseit, regényeit és csípős publicisztikáit az 1870-es évekig. A fekete város könyv formában várt, 1911. évi megjelenését a Mester már nem érte meg. A felvidéki magyarok még mindig Mikszáthfalvának hívják a falujukat, ámbár ők 2011-ben csak kilencen voltak 789 szlovák nyelvű lakossal szemben…
A település a 12–13. században keletkezett, első írott említése 1330-ból maradt fenn. Divény várának tartozéka volt, 1351-ben és 1384-ben nógrádi nemesek birtokolták, utána török hódoltság alatt állt, csak 1685 után népesítették be újra szláv kisebbséggel. A Mikszáth család házát kulturális emlékként védik az olykor barátságtalanul cselekvők ellen.
Nagykürtös (Velky Krtís) az előző századforduló idején a Kürtös-patak mély völgyében fekvő kisközség volt, 146 házában 844 lélek élt (Borovszky Samu: Magyarország vármegyéi és városai, Nógrád vármegye, 1899.). Nemrég, 2011-ben 12 999 lakosából csupán 645 magyart számláltak össze. Emeletes panelházas utcák közt végighajtva mintegy tízpercnyire elérhető Kékkő (Modry Kamen) mezőváros és vára. A Balassa nemzetségnek 1237-ben jutott a helység és vidéke, vélhetően abban az időben építtette a sziklavárat Mikó fia, Péter comes.
Szorosan összefügg a városka történelme a híres Balassákkal, akik fél évezreden át voltak a maguk urai. A 16–17. században olaszbástyás külső védőfallal vették körül az óvárat, ami által kettős szolgálatot töltött be: a várurak biztonságos lakhelye volt, és védte a bányavárosokat a töröktől. Drégely és Gyarmat elestét követően megerősödött Kékkő szerepe, 1556-ban Balassa János 100 lovast és 50 magyar darabontot tartott helyben, a haditanács újabb 50 huszárt és gyalogost rendelt melléjük. János és Balassa Menyhért további muníciót is szerzett, bár utóbbit köpönyegforgatóként emlegette az utókor.
Továbbhaladva a 75-ös számú főúton Losonc felé, Nagylibercsénél (L’uborec) állunk meg: egy régi egyházat lesni. 330 lakosú a község – száz évvel korábban még a kétszerese volt – a szlovákok mellett jelentős magyar kisebbséggel bír. Lerontott kővárát a nógrádi Kacsics nemzetség Folkus ágából származó Libercsei család emeltette 1243 után. A falu templomát a 14. század végén építették: keletelt szentélyű, nyugati tornyos épület, déli bejárattal és ablakokkal. Félnyolcszöggel zárul a négy haránttámpilléres apszis, az arányos hosszúságú és szélességű, boltozatos hajó mindkét oldalát öt-öt szimmetrikus, lépcsős kőgyám erősíti. Kétemeletes a barokk harangtorony, a csúcsán kettős kereszttel.
A templom legjelentősebb művészettörténeti értékei az 1899-ben felfedezett 14. századi freskók. Először 1911-ben restauráltak őket. Hajójának freskótöredéke a Piétát ábrázolja, a szószékre lépcsője mellett nő- és férfialakok láthatók, akik a templom építtetőit örökítették meg. A szentély nagyméretű falképén együtt szerepel a tizenkét apostol.
