„Az önmegvalósítás a munkám”

Elkezdtem dolgozni a harmadik lemezemen és azt éreztem, hogy az, amik alapján definiáltam magam zenészként; egy szál gitáros, egész színpadot egyedül betöltő zenekari megszólalás, ez valahogy nem volt izgalmas megszólalásban. Tehát azt éreztem, hogy írom a dalokat és ugyanaz szól, amit már az előző lemezen hallottam. És ezt nem szeretem, szeretnék még albumokban gondolkodni, én azt tekintem egyféle művészi fejezetnek. Viszont, ha történetként gondolok rá, akkor fejlődjön ez a történet. A Csillagok háborúja második részét (A Birodalom visszavág) is azért szeretjük, mert megjelenik benne Yoda és Lando, valami ilyesmi fogalmazódott meg bennem is. Amit ezzel a minimalista felállással ellehet érni, tulajdonképpen azt az elmúlt nyolc évben elértem. Az hogy az egy szál gitár a fesztiválokon megjelent, egy elég fantasztikus dolog. Azt nem tudom, hogy ezt mennyien érték el előttem, ebben a műfajban. De szépen lassan megfogalmazódott bennem az igény, ahogy írtam és hangszereltem a dalokat, mert a lemezekre mindig is én hangszereltem. Lehet, hogy most jött el az idő; próbáljuk ki, és miért ne?!

Megfordítanám a kérdést. A dalok íródnak és valamilyen formát öltenek. Arról, hogy élőben hogyan szólalnak meg, mindig csak a felvételek elkészültével kezdek el gondolkodni. Az új lemeznél kicsit megszaladt a fantáziám, ideje volt ennek a szabadságnak is már.

Oh, dehogynem! Azt, hogy mit fog látni a közönség, lehet, hogy azt mondják majd: „ez a Petruska már nem az a Petruska”, vagy „Na végre, ezt kerestük, ezt vártuk” Szóval bármi benne van a pakliban. De remélem a minőség elnyeri az elismerést, de biztos lesz egy-két olyan ember, aki majd kérdőjellel a fejében megy haza, az is lehet, hogy én leszek az. Az az igazság, hogy nagyon félek és nagyon féltem meghozni ezt a döntést, mert én is úgy definiáltam magam, mint egy szál gitáros trubadúr, lehet, hogy pont ebben rejlik a dolgoknak a varázsa. Mind a gitárvirtuozitás, mind az ének, minden előtt ott van a dal és mind a dalt szolgáljuk. A dal pedig személyiségből, emberi habitusból származik, ezt szolgáljuk ki a hangszerekkel. Tehát ha van olyan, hogy Petruskaság, akkor ez elsősorban inkább egy lelkület. És ez a lelkület nem vész el, maximum lesz mellette egy dobszóló, aminek én nagyon örülök. Ami egy nagyon fontos érv volt, hogy meggyőztem magam, hogy nem vesztem el itt különlegességem. Meg amúgy is, vissza lehet fordulni, csak azért mert eddig egy kis házban laktam és most megvettem hozzá egy hegyoldalt, attól még lakhatok utána újra kis házban, tehát szóló bulik is lesznek. Abban van valami unikális energia, amihez ragaszkodom és a jövőben sem kívánok hátat fordítani neki. Bővülnek a lehetőséget, ilyen egyszerű dolgokról van most szó.

Az a vicces, hogy önmagamra jut a legtöbb idő. Egy önmegvalósító ember vagyok, ilyenformán nincsen munkahelyem, nincsenek kötelességeim, olyan dolgaim vannak, amiket érdemes megcsinálni. Be tudom osztani úgy az időmet, hogy az rengeteg kötelezettséggel járjon. Próbálok felelősen bánni a szabadsággal, de igyekszem tudatosnak is lenni, különben szétcsúsznék ebben a marha nagy szabadságban. Ezért rengeteg időm van magamon gondolkodni, mert szerintem semmilyen kreatív munka, nem függetleníthető attól, hogy az ember hányadán áll önmagával. Az önmegvalósítás a munkám, olykor azon kapom magam, hogy amiatt, hogy ennyi időt foglalkozom magammal, hajlamos vagyok túlgondolni a dolgokat. Nem vagyok a művész-sztereotípiának megfelelő ember, aki délben kell és keresi az ihletet és teljesen szét van csúszva, én azért szeretem a rendet, igyekszem keretek közé szorítani magam, ami nehéz, mert ez egy szenvedély alapú munka, de mindennél előrébb van a magánéleti boldogulás, egy általános „jól levés”.

De, november tizenkilencedikén lesz vele és Kollár-Klemencz Lászlóval egy közös estünk a Müpában. Beck Zoli mutattatta be nekem Grecsó Krisztiánt egy Rájátszás-koncert alkalmával, ekkor merült fel egy közös munka lehetősége, ami végül is a novemberi közös koncertünkig vezetett, amit nagyon várok már, mert jó ez a önmegvalósító projekt, de, mint ahogy mondtam, szeretek egy gépezett része is lenni. Krisztiánnal elég hamar egymásra hangolódtunk. Elkezdetem behatóbban olvasni a munkásságát, azonnal a mellkasom közepéig hatolt a szövegek stílusa. Sok közös vonást véltem felfedezni a nosztalgia kezelésében, ami elég inspirálóan hatott rám. Eredetileg nem az albumra kezdtünk el dolgozni, hanem csak úgy hobbiból, ilyen „ha már átküldte, megzenésítem” felfogás alapján álltam neki.

 A kifejezetten közös projektre szánt szövegekhez hozzányúltam, ott volt, hogy kértem kisebb módosítást. Az elején nagyon felszabadultan kezeltem a szövegeket, az egyik dalban például megemlíti Stinget, aki az egyik inspiráció forrásom, akkor úgy voltam vele, hogy „Stinget mondasz, akkor írok neked egy Sting dalt”, így végül is egy karakter dal született. Ilyen szempontból jó volt, mert nem magamnak írtam, nem a Petruskaságot kerestem benne. Ahogy viszont haladtuk előre a közös munkában, úgy lettem egyre óvatosabb a szövegekkel. Azt vettem észre, hogy „hűha”, most már olyan szövegekhez nyúlok hozzá, amiket már ismernek, azért lehet, hogy most mégiscsak Grecsó Krisztián művét „trollkodhatom szét” esetleg. De nagyon izgalmas dolgok születtek, neki nagyon tetszik. Sőt, olyan lelkes reakciót kapok tőle, mint még soha senkitől. A lényeg az, hogy játszom, kihozza belőlem az őszinte gyermeki kíváncsiságot. Igazából ez a lényeg, az, hogy mi lesz ezekből, hova fejlődnek, az még nyitott kérdés.

Jegyek az alábbi linken elérhetőek : https://b32.jegy.hu/program/petruska-96092/469875

Fotó: Láng Zsolt