A 20. század második felének Mexikójában egymásba fonódó emigráns művészsorsokról volt szó a budapesti Cervantes Intézetben a minap. Egy lengyel hercegnő, aki szegénység ellen küzdő újságíró lett, egy brit mágnás lánya, akiből meghatározó festőművész vált, valamint egy magyar fotográfus kapcsolatát mutatta be az előadás.
A Magyar szereplők a mexikói kultúrtörténet 1940–1970-es éveiben címmel tartott kultúrtörténeti előadást a budapesti Cervantes Intézetben a minap a Mexikóban évtizedeket töltő Rocháné Büdy Annamária kutató. Bemutatta egy lengyel hercegnő életét, akiből a kevésbé szerencsés néprétegekkel mélyen együttérző újságíró lett, egy brit textilmágnás lányának sorsát, aki a mexikói képzőművészet kimagasló alakjává vált, valamint egy magyar fotográfus pályáját, akinek a spanyol polgárháború elkötelezett riportereként menekülnie kellett. Mindannyian kapcsolatba kerültek egymással Mexikó termékeny alkotóközegében.
Elena Poniatowska tulajdonképpen Mexikó egyik legismertebb írója, a kortárs újságírás ikonja – hangsúlyozta a kutató. A Párizsban 1932-ben született Poniatowska apja abból a híres arisztokrata családból származik, amely az utolsó lengyel királyt, II. Szaniszló Ágostot adta Lengyelországnak.
A lány mexikói származású édesanyjával a második világháború idején, 1942-ben menekült a közép-amerikai országba, miközben apja Franciaországban maradt, részt vett az ellenállásban, és csak a háború vége után követte családját. A hercegnő a dadájától tanult meg spanyolul, és ahelyett, hogy rangjához illően megházasodott volna, inkább újságírásba kezdett.
Pályafutását 1953-ban kezdte az Excelsior című lapnál, huszonévesen olyan közismert személyiségekkel, művészekkel készített interjút, mint Diego Rivera festő.
A kutató rámutatott, hogy mindenekelőtt A tlatelolcói éjszaka című, 1970-ben megjelent könyve révén vált ismertté, de interjúk, krónikák, dokumentumregények sokaságát jelentette meg.
A hátrányos helyzetű társadalmi rétegek, a kilátástalan sorsú nők mellett kötelezte el magát, ezért „Mexikó kritikus lelkiismeretének” is nevezik. Néhány írása, elbeszélése magyarul is megjelent, briliáns és változatos írói, illetve újságírói munkásságáért 2013-ban megkapta a spanyol nyelvterület legrangosabb irodalmi elismerését, a Cervantes-díjat.
Leonora Carrington korának egyik meghatározó festőművésze volt, a szürrealizmus egyik legkarakteresebb személyiségeként ismert. Gyerekkorától csak a rajzolás érdekelte, órákat töltött el múzeumokban, képtárakban egy-egy neki tetsző festmény előtt. A brit születésű textilmágnás-leszármazott 1942-ben érkezett Mexikóba – magyarázta Rocháné Büdi Annamária. Barátnője volt a magyar származású Kati Horna, aki 1912-ben, Deutsch Kati néven született Budapesten, fényképezni Pécsi József műtermében tanult. Párizsba 1932-ben költözött, ahol tanulmányai mellett az utcai életet fényképezte. Az elismert szürrealista művész portrékat és épületeket is fotózott, a személyek és a tárgyak kölcsönhatásának egyensúlya figyelhető meg nála. A spanyol polgárháború idején Aragónia különböző frontjain fényképezett, elsősorban nem a harctéri események érdekelték, hanem a lakosság élete, sorsa. Férjét, José Horna festőt és szobrászt 1938-ban bebörtönözték Franco nacionalistái, de Kati megmentette, majd együtt menekültek Párizsba. Később Marseille-ben éltek, ahonnan a náci birodalom térnyerése miatt kénytelenek voltak New Yorkba, azután Mexikóvárosba menekülni. Kati Horna életrajzában egy másik világhírű magyar fotográfus, Robert Capa neve is felbukkan: mint a kutató felidézte, a The Independent című brit napilap 2010-ben hosszú riportot szentelt Capa és Horna ismeretlen szerelmi történetének.
