Megnyugtató látni, hogy nem csupán nálunk vonzanak nagyságrendekkel több nézőt a meglehetősen langyos, direkt a nagyközönség számára készült vígjátékok a kicsit innovatívabb, bátrabb, ne adj’ isten művészi értéket és egyéni hangot is képviselő alkotásokkal szemben, hanem így van ez mások mellett Franciaországban is.
A Bélier család leginkább olyan, mint egy roppant jó modorú, udvarias és kedves diplomata, aki néhány pohár bor után egy kicsit elengedve magát egy estélyen humorizálni próbál: néhány pillanatban egészen vicces, de az öltöny azért feszül rajta, és pontosan érzi, meddig mehet el, hogy még véletlenül se bántson meg senkit, de azért megnyerje a hallgatóságot.
Pedig olyan jól indul: adott a címben szereplő família, amelynek egyetlen gyermeket leszámítva minden tagja siket, a családfő pedig egy hirtelen ötlettől vezérelve kitalálja, hogy politikai pályára lép. A humorforrások tálcán kínálják magukat a dölyfös, az orrát rendkívül magasan hordó polgármester és az egyszerű, jó szándékú, csak olykor túlzottan nyers modorú kisember harcától kezdve a jelbeszédből adódó kommunikációs zavarokig, mindeközben a mű megidézi bennünk a negyvenes-ötvenes évek olykor túlzottan melodramatikus, de szellemes amerikai filmjeit a kisvárosi élet dicséretéről, aztán sajnos a történet az előbbi főszálat szinte teljes mértékben háttérbe szorítja, és egy tinidráma irányába indul el. A család nem fogyatékkal élő tagja, Paula a gimnáziumban belezúg egy fiúba, és, hogy felhívja magára a figyelmét, jelentkezik énekfakultációra, ahol azonban váratlanul kiderül, hihetetlenül tehetséges. A sztori eme pontjánál még továbbra is bizakodók voltunk, hiszen a zenetanár közel annyira mogorva és bunkó, mint a Whiplash emlékezetes főszereplője, azonban a lány hangjától a karakter pillanatok alatt megszelídül, így újabb lehetőség marad csupán félig-meddig kiaknázva, újabb esély vész el, hogy valami különösebben emlékezetes süljön ki a filmből.
Mindemellett egy percig sem állítjuk, hogy a Bélier család rossz lenne, sőt: ahogyan a promóciós anyag is írja, egyszerre mutatja be kellő iróniával és humorral a siketnémák mindennapjait. A problémánk inkább az, hogy mindezt viszont a kelleténél jóval több politikai korrektséggel teszi, kellemesen elmosolygunk a poénokon, pillanatokra megérint a történet drámai oldala is, de túlságosan nagy hatást a film egyik oldala sem vált ki, igazi vasárnap délutáni matiné. Ezért is érthetetlen számunkra, hogy Franciaországban hétmillió néző váltott rá jegyet, négy hétig vezette a nézettségi listát, nagyobb sikert elérve, mint bármelyik amerikai szuperprodukció idén – igaz, ez a tengerentúli filmgyártást is minősíti –, mindennél pedig már csupán az meglepőbb, hogy a Francia Filmakadémia hat César-díjra is jelölte. Annak tükrében azonban már kevésbé csodálkozunk, hogy tavaly a hasonlóképpen bátortalan, langyos és a meredekebb vicceket szintén kerülő Bazi nagy francia lagzik szintén brutális sikert aratott hazájában, és akkor az Életrevalók diadalútjáról ne is beszéljünk. Hiába: Franciaországban díjazzák a politikailag korrekt humort.
A Bélier család
Színes, magyarul beszélő, francia–belga vígjáték, 106 perc, 2014
Rendező: Eric Lartigau
Szereplők: Louane Emera, Karin Viard
7
