Tove Janssont általában a múminok megteremtőjeként ismerik az emberek – pedig a művésznő elsősorban festőnek tekintette magát. A hazánkban – és világszerte – a Múminvölgy megteremtőjeként ismert finn-svéd írónő a múminok japán koprodukciós rajzfilmsorozatát követően hallatlanul népszerű lett, de művészete messze nem merült ki a vízilószerű teremtmények kalandjainak ismertetésében.
Apjától, a finn szobrász Viktor Janssontól, és anyjától, a szintén művész Signe Hammarsten-Janssontól egyaránt művészvénát örökölt – tizennégy évesen szatirikus magazinokban publikált, a képzőművészeti iskolában pedig, ahová járt, különösen sokat ígérő tehetségnek tekintették. A harmincas években festett önarcképeit a műítészek különösen értékes alkotásoknak tartják, de ezek a képek nem a Múminvölgy varázslatos (bár olykor lidérces) világában fogantak, hanem a háború árnyékában.
A Garm címet viselő szatirikus magazinban, ahol édesanyja is publikált, Janssonnak is megjelent jó néhány írása, amelyekben Hitlert gúnyolta, ahogyan pedig közeledett a háború, egyre élesebb kritikát fogalmazott meg a német diktátorral szemben, akit egy, a békét fenyegető nevetséges paprikajancsiként ábrázolt. Németország és Finnország 1940-ben szövetséget kötött egymással, az írónőnek pedig szembe kellett néznie azzal a váddal, hogy egy baráti ország vezetőjéből űzött gúnyt – ami, ha másként végződött volna a háború, akár végzetesnek is bizonyulhatott volna a számára. Saját bevallása szerint is ez volt élete egyik kedvenc időszaka: gúnyt űzni Sztálinból és Hitlerből olyan lehetett, mint a tűzzel játszani, anyagai pedig rendre címlapra is kerültek. A háború után a legtöbb finn művész politikai pályára lépett, vagy legalábbis hangsúlyosan állást foglalt valamely párt mellett – Jansson nem tartozott közéjük, az egyetlen politikai állásfoglalás, amellyel hajlandó volt azonosulni, a zsarnokok kigúnyolása volt.
Jansson épp ennek a fordulatnak köszönhetően fordult Múminföld álomvilága felé, de ez a tündérország sem tudta letagadni, hogy milyen környezetben született: a korabeli gyerekkönyvektől eltérően a Múminok meséiben gyakran ott leselkedett a fenyegetés, amely elpusztíthatta volna az egész világot – az egyik mesében áradás sodorta el a völgy lakóinak házait, egy másikban pedig egy üstökös fenyegette teljes pusztítással a mesevilág lakóit. Annak ellenére, hogy a mesék rendre jó véget értek, maga a megközelítés meglehetősen újszerű volt a gyerekkönyvek világában. Sokan találgatják, hogy mire is utalhatnak a Múminvölgy mesefigurái – az egyik elképzelés éppen az, hogy a vízilószerű jószágok a korabeli hippimozgalomra utalnak (hippopotamus, azaz víziló, röviden: hippi).
A művésznő legtöbb meséjében a saját történetét beszéli el: megörökíti a küzdelmét annak elfogadásával, hogy homoszexuális, majd az apjához fűződő viszonyáról ejt el egy-két mondatot, miközben újra és újra vissza akar térni a festészethez – több-kevesebb sikerrel, hiszen az ötvenes években a múmin-képregények óriási sikernek számítottak, és javarészt ezek biztosították a megélhetését is. Éveken át őrlődött a tömegek igénye, a saját problémái és vágyai között, miközben – ahogy Tuuli Karjalainen művészettörténész fogalmaz – az általa készített illusztrációk sem képviseltek kevesebb értéket, mint a festményei.
Jansson a múmin-könyvek mellett számos felnőtteknek szóló regényt és színdarabot is írt, de egyik sem tudta túlszárnyalni a mesekönyvek hallatlan sikerét – azét a meséét, amit 1945-ben kezdett írni, és amelyben családtagjait, barátait és a korabeli viszonyokat tette halhatatlanná néhány víziló világa mögé rejtve.
