Ma hajnalban ért véget az idei Sziget fesztivál, tehát a látogatók legnagyobb része még majd csak hétfőn-kedden bont sátrat, hogy aztán elinduljon valamelyik pályaudvar vagy a reptér felé. Többen ilyenkor még néhány napig a fővárosban maradnak, mert azt mutatja a sokéves tapasztalat, hogy ezekre az időpontokra már hónapokkal korábban jegyet kell foglalni, s pillanatok alatt betelnek a járatok.
Az utcaszínház a legváratlanabb helyzetekben bukkan elő a közönség között (Fotó: Csudai Sándor)
Konvencionális színházi körülmények között viszonylag ritkán fordul elő a nézővel, hogy miközben a játéktér egyik szélében zajló eseményeket figyeli, hátulról meglepetésszerűen, de gyermeteg pajkossággal és kedvességgel egy ló a patájával megkopogtatja a fejét. Ezért is különlegesek a Sziget úgynevezett kis utcaszínházai, amelyek a közönség közt elvegyülve járják az óbudai Hajógyári-szigetet, és a legváratlanabb helyszíneken, a legváratlanabb pillanatokban kezdik el produkciójukat, amelyeknek ekkor mindenképp része a közönség is. Az interaktivitás tehát nem azzal valósul meg – ahogy az általában lenni szokott –, hogy megszólítják vagy különböző trükkökkel bevonják a játékba a közönséget, hanem éppen azáltal, hogy a meghatározatlan és kijelöletlen játéktéren a néző már a puszta jelenlétével, viselkedésével, reakcióival is befolyásolja a történéseket.
Már a kezdetektől valóságos kis fesztivál a fesztiválban a Sziget színházi programja, amelyről a rendezvény sajtóvisszhangjában huszonhárom esztendeje méltánytalanul kevés szó esik, és mi tagadás, a szakma sem kezeli súlyához és jelentőségéhez méltón, a kritikusok csak nagyon ritkán dugják ki az orrukat. Miközben a világsztárok koncertjeiről, bulvárlapokba illő rigolyáiról, sztárallűrjeiről egy ország beszél, ezekről a valódi értékeket felvonultató programokról szinte szó sem esik. Jóval több tehát a színházi program, mint egy kellemes színfolt a Sziget arculatában. Az utóbbi néhány évben pedig külön jelentőséget kaptak a műsorban az utcaszínházak, kicsik és nagyok egyaránt. A nagyok elsősorban lenyűgöző látványvilágukkal, a kicsik pedig megkapó közelségükkel, közvetlenségükkel hódítanak. Utóbbiak közül az idén a spanyol Tutatis társulat hozta el a Szigetre a Los Caballos de Menorca című, egyszerű elemekből építkező – s talán éppen ezért nagyon impozáns – előadását. Az óriásbábként megjelenített lovak vágtája és tánca, időnként a közönséget is bevonva a játékba, a katalán nemzeti ünnepek játékosságát, a vásári forgatag hangulatát ötvözi a bábszínház hagyományos eszközeivel. Nagyszerűen.
Kicsit nehezebb meghúzni a határt az idei nagy utcaszínház, az argentin Fuerza Bruta társulat A buborék című produkciójának elemei között, nem mindig világos ugyanis, hogy az intenzív hang- és fényhatások mellett hol és hogyan sikkad el a tartalmi sík. Nyugodtan kimondhatjuk, hogy az egész produkció egyetlen kiváló ötletre épül – a buborékot a Sziget öt napján naponta négyszer valóban felfújták a közönség feje felett –, de tartalommal már nem sikerült megtölteni. És ha mindössze egy ötletről beszélünk, akkor az akármilyen nagyszerű is legyen, még édeskevés egy színházi előadáshoz. Nagyszerű látványshow-t láttunk hát iszonyatos hangerővel ránk zúdított (egyébként felettébb közhelyes és fantáziátlan) zenei aláfestéssel, és irigylésre méltó akrobatikus teljesítménnyel, ahhoz azonban, hogy mindez valóban színházi produkcióvá álljon össze, némi figyelmet kellett volna fordítani a hiányzó tartalmi síkra is. Utcaszínházról beszélünk, tehát ennek nem kell hangsúlyozottnak és bonyolultnak lennie, ám épp az a műfaj egyik legnemesebb ismérve, hogyha jelzésértékűen is, de következetesen képvisel hangulatokat, érzéseket, gondolatokat, amelyek kibontásához a cselekményét, történéseit, életképeit – mint eszközöket – használja fel. És éppen ez hiányzott A buborék című előadásból.
Frenák Pál társulatának csütörtökön látott Fiúk című előadása tulajdonképpen lírai esszé a társadalomban előforduló férfiszerepkörökről, amely mélyebb elemzésre ugyan nem vállalkozik (negyvenöt percében ez lehetetlen is lenne), ellenben felvillantja a közhelyesen értelmezett alaptípusokat – mint a Macsó, a Nárcisz vagy épp a Herkules –, és ezáltal igyekszik feltárni az ösztönök világában megbúvó rejtett, és talán sok esetben titkolt gyökereket, a személyiség mélységeit. A lengyel Teatr Gry i Ludzie társulatának gólyalábasai már ismét a színházi sátoron kívül vártak bennünket, mintegy a különcséget a legegyszerűbb hétköznapisággal ötvözve. A Szigeten is felettébb aktív NAV-ellenőröket idéző szigorral szaglászták végig a Kondorosi Csárda étkezdéjének gulyásos üstjeit, de a felkínált kóstolót nem fogadták el – ők nem megvesztegethetők. Mindennap a Vándor Vurstli nevű programhelyszínről indultak Sziget-járó körútjukra, s hangos kocsijuk mindenfelé jó előre jelezte érkezésüket. A közönségük pedig – ahogy a látogatók legnagyobb része is tette – utána elment egyik-másik nagy koncertre, néhányat meg kihagyott, mert vagy nem egyezett az ízlésével vagy lelt magának izgalmasabb programot, amelynél érdemesnek találta „leragadni”.
