A pannóniai szemnek az Alföld konok végtelensége a nyári ég alatt majdhogynem olyan idegen, mintha külföld lenne. Nincs kapaszkodó, legfeljebb egy-egy tanya hosszú gerince és a levegőben keringő gólyák kínálkoznak bizonytalan-biztos pontnak a vonatból kitekintve, míg alkalom adódik belegondolni, hányféle Magyarország is van, és vajon a pécsi Széchenyi tér a dzsámival, Egry József Balatonja a Badacsonnyal, vagy a budai hegyek vonala milyen lehet annak, aki egy mezővárosban nőtt fel.
Mára egyetlenként áll a környéken az 1949-ig működött építmény (Forrás: Fortepan)
A nagyház mellett, a „portán” egy kisebb ház is áll, a nyári konyha és a mellette lévő szoba, ahol a frissen szült asszonyoknak a gyerek születése után egy hónapig tartózkodniuk kellett. A szobában a bába kinyithatós ágyon alhatott. A keresztelőig a gyereket csak a nők látogathatták, az anya nem hagyhatta el a szobát és a mellette lévő konyhát, még férje sem léphetett be hozzá.
A szobákban látható furcsa, geometrikus díszítő terményládákról megtudjuk: a körökből, vonásokból és jelekből álló sorminták arra szolgáltak, hogy a gazda számon tarthassa, milyen fajta és mennyi gabonája termett, illetve mennyi tyúkja van. Ha a terménytároló és a tyúkeledel-tároló megtelt a díszítésnek ható számításokkal, újat készítettek. A tojástároló kosárból a nagyobbik az augusztusi tojásnak szolgált: a néphit szerint ez télire is eláll.
A festett ruhatartó láda díszei, ahogy a terménytárolóké, szintén megfejthetők annak, aki tudja olvasni ezt a furcsa nagykunsági nyelvet, ahogy vezetőnk mondja, a született gyermekek nemét és számát jelezték a különféle szirmok és virágok.
Délben a hűvös vályogházból kilépve pokoli a meleg, valamit segít ugyan, hogy megállás nélkül fúj a szél – erre számítottak azok is, akik szélmalmokkal látták el a vidéket a korábbi századokban, de erről később –, azonban még a közeli fazekasházig sem lehet elbiciklizni anélkül, hogy az ember előtte le ne ülne legalább szódát inni. Nyoma sincs a más belvárosokban megszokott, vendéglátóhelyekkel teli korzónak, noha a főtéren viszonylag kellemes a Nimród szálloda éttermének terasza, és egy tisztességes cukrászda is életben tud maradni, ahol ráadásul kifogástalan a fagylalt. Arra a kérdésre viszont, hogy miért nem alapoznak az évenkénti egyszeri birkafőző-fesztiválnál kicsit jobban a gasztroturizmusra, ha már markáns gasztronómiai hagyomány van, amely ráadásul unikális az országban, mindenki, akit kérdezünk, a fejét rázza. Kár, a fesztivál szó ugyanis elég sokszor riasztóan hat a kultúremberre.
A Kántor Sándor Fazekasház a Karcagon 1894-ben született mesternek és tanítványainak állít emléket: a kis múzeumban azt mutatják be, hogy jutott el a helyi hagyománytól az 1958-as brüsszeli világkiállításon elnyert Grand Prix-ig a fazekas, aki a mesterség alapjait a pécsi Zsolnay-gyárban tanulta meg. A zöld mázas edények, majd a tiszafüredi stílus ihletében született, másféle tárgyak, az ötvenes években a mezőcsáti virágos díszek vezettek a saját stílus kialakításához, amelyet nemcsak nemzetközi szinten díjaztak, de a hetvenes évek végén Kossuth-díjjal is elismertek. Az egykori tanítványok kiállított munkái közül az 1956-ban született Kovács László alkotásai tűnnek a legizgalmasabbaknak – közhelyszerű igazság, hogy a népművészet is csak akkor tartható életben, ha időről időre megújul, ellenkező esetben bevett formák tartalom nélküli ismételgetésévé válik.
A karcagi Szélmalomhoz nagyjából a semmiben kell tekerni egy darabig, úgy tűnik, ez már a puszta széle. A lapátok ugyan hiányoznak róla – épp felújítják őket –, de az 1859-ben épített malom még így is igen impozáns. Mint azt a helyszínen megtudjuk, népszerű is, reggeltől estig jönnek a látogatók. A holland mintára készült épület nem az egyetlen volt a határban, viszont a tizenegy szélmalomból és a hatvan szárazmalomból egyedül ez maradt meg. Viszonylag jó állapotban van, az egyes szintek falétrákon közelíthetők meg.
A malmot téglából építette fel Gál Ferenc egy emelkedésen, hogy vitorlái jó szelet kapjanak, s az épület forgó tetőrésszel és négy széllapáttal készült el, és még 1949-ben is működött, csak aztán államosították. Volt, aki havonta, volt, aki havonta többször vitte az őrölni valót, ami lehetett bármi: a búzán kívül napraforgót, állati takarmányt, rozst is őröltettek itt.
A malomszerkezet akár közelről is tanulmányozható, de az ipartörténet iránt kevésbé lelkesedőket talán inkább az izgalmas malombelső fogja meg – szépek a fények az épület belsejében, mint ahogy a kis ablakok résein kinézve is.
