A fővárosi Margit-sziget az 1870-es években még elhagyott vadon volt. Történelmének kezdete a római uralomig nyúlik vissza: a 2.-4. századból származó, legrégebbi emlékek – rommaradványok, feliratos kövek és pénzek – arra utalnak, hogy a birodalom pannon provinciájának része volt a sziget területe is.
A kiásott antik temető és feliratos sírkövei szerint helyőrség állomásozott, lakosság telepedett le itt. Róma bukását követően a Duna mentén folyamatos népvándorlás zajlott, ami azt is jelentette, hogy tartósan már nem laktak a szigeten. Különféle neveket viselt később a sziget: Árpád-házi királyaink uralma alatt Nyulak szigetének nevezték, mert a Budán székelő uralkodók kedvelt vadászterülete volt. Urak szigeteként is említették, országnagyok, főpapok, nemesek is tartózkodtak helyben, egy vadászlakot is fenntartottak számukra. A hagyomány szerint Imre király (1196-1204) a szigeten tartotta udvarát. Feltehető, hogy már akkor állt ott királyi kúria, de máig nem bukkantak a nyomára. A vadaskert a 12. század végétől szolgált szerzetesek otthonaként. Időben első volt közülük a premontrei barátok klastroma és temploma. II. István király, Könyves Kálmán fia hívta be őket hazánkba. A sziget északi részén telepedtek meg 1131-1141 között, a mai víztorony közelében: 1923-ban feltárták a 12. századból származó, egyhajós, kerek szentélyű kápolnát, közelében a rendházat és a Szent Mihály-prépostságot. A templomot 1932-ben Lux Kálmán építész rekonstruálta, románkori stílusban.
A sziget középkori életének legfényesebb korszaka a 13. század dereka volt. A tatárjárás keserű tapasztalatai a biztonságot nyújtó helyekre terelték a figyelmet. IV. Béla király a budai Várhegyet népesítette be, a Duna által védett szigetre pedig szerzeteseket hívott. Ekkortájt épültek a domonkos és ferences rendi kolostorok, a johannita (ispotályos-rendi) lovagok erődtemploma és az esztergomi érsek vára.
Az igazi virágkor beköszöntét a Szent Domonkos-apácakolostor alapítása (1252) jelzi. Az eseményhez szorosan kapcsolódik Árpád-házi Szent Margit személye, élettörténete. Tíz évvel korábban, 1241-ben, a vesztes muhi ütközet után, Béla király Dalmáciába menekült, ott született a leányuk, Margit. Visszatérvén Magyarországra, a Veszprém-völgyi apácakolostorban nőtt fel. A tízéves gyermeket, tizenhét társával együtt, 1252-ben költöztették át a Nyulak szigetén lévő klastromba. Margit tizennyolc éves korában visszautasította II. Ottokár cseh király kezét, majd haláláig, 1271-ig a szigeti zárdában élt.
A rendház alapítólevelét 1259-ben keltezték, amikor már egészében állt a klastrom. Béla király adományai csak a kezdetet jelentették a gyarapodásának: 1276-ban országszerte már nyolcvan falva, uradalmai és cserebirtokai voltak az itteni apácáknak. A kolostor, ahol a királykisasszony nevelkedett, erős lelki és anyagi vonzerővel bírt: főúri családok küldték ide leányaikat, elhalmozták a zárdát adományokkal.
A (Szent) Margit-sziget Pest felőli oldalán, a szabadtéri színpad közelében található a romjaiban is lenyűgöző kolostoregyüttes. Lux Kálmán 1914 előtti régészeti kutatásai során mintegy kétezer négyzetméternyi területet ásatott fel, vizsgált át. A háború, később a pénzhiány miatt csak 1937-1938-ban folytatódhatott az ásatás, a fia, Lux Géza építész vezetésével. Ő mérte fel az idővel négyszeresére kiterjedt „kolostor, templom, gazdálkodás” épületegységet.
Négyszög alaprajzú a díszudvar és a kerengőfolyosó, amely mellett nyugat-keleti irányban elénk tárul a keskeny, nyolc-kilenc méter széles, negyven méter hosszú, egyhajós templom. A Duna felőli szentélyben emelték a Nagyboldogasszonyról elnevezett oltárt, amelyet Szűz Mária képe díszített. Az oltárkő alá temették el Margitot. Maradványait később áthelyezték a nyugatabbra levő, 16. századi gótikus kápolnába, amely épp akkor, 1515. Szent Katalin napjára készült el.
