Divald Kornél (1872–1931) író-művészettörténész összesen huszonhat középkori kőegyházat és három fatemplomot talált Liptó vármegyében 1908. évi helyszíni bejárása során. Sorozatunkban eddig éppen a fele jelent meg, további hét-tíz műemlékkel van tartozásunk.
A többit ugyanis elsodorta a 20. század eleji impériumváltozás, eltemette a Vág folyóból kiszélesedett Liptói-tenger. Divald – a Felvidéki séták című, 1925-ös könyvremek szerzője – akkor nem ismerhetett minden lappangó műemléket; száz év múltával még mindig előkerülnek újabbak.
„Az amúgy is kicsiny területű vármegyének alig egy tizedrésze lakott. A többi hegy hátán hegy, erdőkkel, sziklákkal borítva. A liptószentmiklósi járás középső harmadában valósággal összezsúfolódnak a falvak, a Vágba szakadó patakok szalagjára fűzve oly sűrűn sorakoznak egymás mellett a községek, mint olvasószemek a rózsafüzéren” – írta Divald Kornél. Akkoriban építették a vasúti szárnyvonalat Rózsahegyről (Ruzomberok), és a megye egyetlen rendezett tanácsú váro- sának szállodájából utazta körbe a Liptói-medencét a „szentek fuvarosa” régiségeket gyűjteni.
„Szentmária valamikor a johannita prépostság székhelye volt” – így nyit meg egy bekezdést a könyvében. Régi mendemonda ez, ráadásul a Mednyánszky-féle, 1825-ben készült útirajzban egész más a „leányzó fekvése”. Boldogasszony-falva hajdani várát (Liptó-Óvárt) régen a templomos vitézek székhelyének tartotta a közhit.
„Figyelmünket a roppant Mnich- (Barát-) hegy vonja magára az egyedül álló, Liptó legnagyobb része felett kimagasló templomával. A hegy neve is arra utal, hogy egykor barátok laktak ott. Valóban volt is itt egy kolostor, csupán az alapjai maradtak meg, mégis egyike a legkülönösebbeknek a magyarországi monostorok közül, mivel okirattal bizonyítható, hogy a templomos lovagoké volt” – vélekedik a báró. „A templomot, amelyről a Barát-hegynél tettünk említést, Szent Márton püspök nevére keresztelték, és a rózsahegyi anyaegyházhoz tartozik fiókegyházként. A templom régi, de semmiképp sem igazolná a templomosok jelen voltát, ha a fáradhatatlan Seliga Jakab szepesi kanonok, akkori rózsahegyi plébános nehézségek árán meg nem szerzi az okmány másolatát Herberstein gróf levéltárából, és benne a közlést: a Herbersteinek nemzetségéből való Johann Gottfried, a templomos lovagok fővizitátora és preceptora 1230-ban meghalt magyarországi szemleútján Liptóban, a Szentmárton (Martinc’ek) melletti Mnich hegyen.”
E bizonyíték ellen semmit sem lehet felhozni, ha csak nem hamisítvány az okirat – örvendett az író-főúr a levélnek: templárius lovagok laktak a hegyen, amint egykor Jeruzsálem hegyén is. Misztikumban nem szenvedünk hiányt mi, magyarok sem, ám a szlovákok újabban még a rózsahegyi sörgyár palackjaira is templomos vitéz képét ragasztják.
A szóban forgó, folyószint felett ötszáz méter magas Barát-hegy tetején valóban találunk egy szép, toursi Szent Márton titulusú kora középkori templomot. Patrocíniumát IV. (Kun) László királynak egy dátum nélküli oklevele említi először, amely később, az 1391. évi Liptói regestrumban olvasható. Plébánosa szerepel az 1332–37. évi pápai dézsmajegyzékben – amikor már huszonöt éve nem létezett a militáns szerzet. A parókia 1848-ig tartozott a vele szemközti Likava várának uradalmához. Megkapóan szép a 13–14. századi, pompás tájba épült, egyhajós, a nyugati oldalán masszív tornyú épület. Egyenes záródású szentélyének keleti oromfalán a tetőtérbe nyíló keresztablak idézi a lovagkor emlékét. (Képünkön.)
Visszatérve az újabb kori múlthoz: az egykori Szent Mária esperesparókiához fűződik a régi magyar jog- és művelődéstörténet egyik gyöngye. Ott, a liptói egyházak kebelében alakult meg az a papi testvérület – afféle plébánoscéh –, amely 1583. október 18-án elsőként fogadta el hivatalosan a Gergely pápa által jóváhagyott naptárt. „Kalandosoknak” hívták őket, a latin eredetű „kalangya” – calenda, kalendárium – szó miatt. Ezzel kezdődött a modern időszámítás Magyarországon.
