A 17. század népszerű konyhai eszköze: a kutya

A tizenhetedik század konyháiban a füst, a nehéz illatok, nyársak és miegyebek mellett a berendezés nélkülözhetetlen részét képezte egy mókuskerék-féle eszköz is, amelyet egy apró termetű, gyakran csúf kis jószág hajtott – és ez egészen az 1800-as évek közepéig így is maradt. Edward Jessy 1870-ben megjelent könyvében is említi a négylábú konyhai segítőket: ifjúkorából hosszú „testű, görbe lábú, randa kis teremtményekként” írta le őket, amelyek meglehetősen borús ábrázattal kódorogtak lapítottak a konyha valamelyik sötét sarkában, azt lesve, hogy vajon mikor állítják munkába őket.

A nyársforgató kutyák izmos, rövid lábú, gyakran felemás szemű ebek voltak; egy kötelekből és láncokból álló szerkezetet hajtottak, amelyek megforgatták a tűz fölötti nyárson sülő sonkát vagy pulykát, hogy az egyenletesebben piruljon át. Kifejezetten konyhai segéderőnek tenyésztették ki őket – a feljegyzések szerint már a tizenötödik századtól. A szakácsok csakhamar rádöbbentek, hogy létezik jobb mulatság is, mint hosszú órákon keresztül a füstben és a hőségben a nyársat forgatni, a főúri lakomák pedig elképzelhetetlenek voltak a nyárson sült vadhúsok nélkül. A nyílt láng fölött készülő fogások esetében elengedhetetlen volt a folyamatos felügyelet – erre a célra vagy egy nyársforgató fiút alkalmaztak, vagy maga a szakács forgatta a húsokat. Amikor rádöbbentek, hogy ezt a feladatot egy ügyes kis szerkezet segítségével egy kutya is el tudja végezni, csakhamar elterjedt a gyakorlat – nem is számított jól felszerelt, modern európai konyhának az, amelyik nem dicsekedhetett egy négylábú segítővel.

A nyársforgató kutyák élete nem lehetett fenékig tejfel: Stephen Coren történész szerint jobb esetben párokban dolgoztak, így az egyik ki tudta pihenni magát, míg a másik hajtotta a nyársat, de még ebben az esetben is kutya élete lehetett annak az állatnak, amelyik folyamatosan a sülő pecsenye illatában dolgozott.

Nem tudjuk, hogy pontosan milyen fajtákból tenyésztették ki a négylábú kuktát, de feltételezhető, hogy a családfájukban megtalálható volt a corgi és többféle terrier is. Az 1600-as évektől kezdve a tenyésztésük jövedelmező üzletnek bizonyult – és nem csupán a konyhában teljesítettek szolgálatot: gyümölcspréseket, pumpákat és vajköpülő berendezéseket is hajtottak, John George Wood beszámolója szerint pedig amikor nem voltak épp szolgálatban, házikedvencként a gazdájukat kísérgették. Viktória királynő például három nyársforgató ebet tartott házikedvencként.

A kutyafajtát még a tizenkilencedik század közepén is serény munkában találhattuk: Amerikában javarészt szállodák konyháiban alkalmazták őket – Henry Bergh állatjogi aktivista pedig éppen a velük való mostoha bánásmódon háborodott fel annyira, hogy mérgében meg is alapította az egyik első amerikai állatvédő szervezetet, az ASPCA-t.

Munka híján maga a fajta is feledésbe merült – a legtöbb mai kutyafajta pedig alkalmatlan az efféle munkára. Úgy vélik, hogy a fajta öröksége a walesi „bowsy terrierben” él tovább, de az utolsó nyársforgató valószínűleg egy walesi múzeum kiállíátásban található – kitömve.  

(Atlas Obscura)